Mostanában volt az 57. érettségi találkozónk, innen ragadtam ki néhány jellegzetes életpályát. Modellértékűek.
Béluka negyedikben egy nagyszerű fogalmazást írt a véletlenről. Igaz, a tanító néni azt mondta, hogy írjunk a fasisztákról, de az olyan ócska volt. És különben is senki közülünk nem látott egy fia fasisztát sem. Ennyi év után is mindenki emlékezett még az első mondatára: „Véletlenül ráléptem a kutya lábára. Az meg visszarúgott”. A dolog jóval Konrad Lorentz nyilvános fellépése előtt történt, sőt maga az emlegetett is érdeklődéssel olvasta, és azon nyomban elhatározta, hogy etológus lesz. Neki sikerült.
Ezzel szemben Bélukának nagy jövőt jósolt a tanító néni és az első tanárok. Író lesz, akárki meglássa, mondta Ilonka néni, a szomszédban lakó mosónő, aki egyáltalán nem hasonlított J. A. klasszikus édesanyjához, aki a város minden szennyesét mosta. Ilonka néni csak az egyetemi tanárokhoz járt föl hetente.
Ehhez képest Béluka vasesztergályos lett egy kiemelt, köztársasági fontosságú vasüzemben, ahol gömbfejes piccolókat készítettek a závárzatos cirfandlikhoz. Ezt aztán exportálták Szudánba, ahol parafaszelídítésre használták a fejletlen harmadik világbeli polgártársaink. Utóbb bádogos lett, most vállalkozik. Bárki felkérésére vállalkozik, hogy két liter sört egy hajtásra felhörpint.
Másrészt az érettségi után Tóth Péter barátunk felfedezte a saját szlovák gyökereit, visszament a még cseh Szlovákiába és reszlovakizálódott. Azóta nem beszél csak magyarul, azt is hibásan. Tótorgonákat készít, ezzel szórakoztatja vásárokban az atyafiakat.
Piros Pistának nem jósoltak semmilyen jövőt. Sőt nem is emlékezett rá senki sem. Író lett. Vagyis nem csinált semmit, egész évben az élettapasztalatokat halmozta egymásra. Változatos foglalkozásokkal kínálta meg az élet. Volt kályhás és mártír, vértanú a vérközpontban, salátaügynök és malátaprimőr, kitinpreparátor és sonkaboka egy néptánccsoport közepén. Kilenc regényt írt. A tizedikre nem kapott támogatást, a kilencediket bezúzták, a nyolcadiknak a felét kivágta a cenzúra, a többi elveszett, nem volt másodpéldánya. A hetedikről megállapították, hogy nagyon hasonlít egy Borges-műre, amit utóbb maga az argentin szerző is magáénak ismert el, a többire meg ki emlékszik már. Most versenyt iszik Bélukával ugyanabban a lebujban.
Csulesz színész lett. Az iskolában is ő szavalt a legkifejezőbben. Élénk taglejtéssel. Hamar fel is vették KISZ-tagnak. Aztán ejtették. Valószínűleg a fejére. Vidéki színházakban játszott, majd kiment Magyarországra, ott még vidékibb színházakban művelt mindenfélét. Örökké lekéste a végszót. A tavaly halt meg valami ostoba konyhai balesetben. Szeretett főzni. De nem tudott. Osztályunk az ötvenhatodik érettségi találkozó estjén megidézte. De nem jött el. Lekéste a végszót. Javíthatatlan.
Szálteleki Böske hozzáment Rhododendron Máriuszhoz. Azóta is együtt vannak. Négy gyermekük született. Böske volt nagy nemzetgyűlési képviselő mint fényezőnő, magyar és párttag alapon. Egyszer egy interparlamentárissal elküldték Üzbegisztánba, ahonnan hozott egy élő mahacskalát: elöl macska, hátul hal. A kisebbik erkélyen tartják. Elég tűrhetően megtanult magyarul.
Azért a legboldogabb mégiscsak Oszkár, aki a városházán gépírónő volt. Nyugdíjba ment kor- és nemi kedvezménnyel, most fest. (Rajzból megbukott.) Egyik képét kiállították a főtéri City cukrászda kirakatába. Azonnal megvette egy bécsi utazó. Másik képét beválogatták az andorrai selejtezőre, egészen a középdöntőig jutott, ahol kiesett egy teherautóból. Andorrában nemzeti kincs lett. Festőtáborokba jár. Most tért haza az Atacama-sivatagból.
A sors már csak ilyen közhelyekre képes. Ki láthatta mindezt előre?
