Sorok és sorsok II.

• 2021-02-17 16:57:24

• Ötvös József

Ha már újra életünk része lett a sorban állás, szükséges lenne, hogy kifejlődjön annak kultúrája is, mert mégiscsak más lenne jólnevelten állni jegyért a népi együttes előadására vagy éppen szemétügyben az önkormányzat épülete melletti jeges járdán. Nem csokornyakkendős öltözékre gondoltam, csak egy jó arasznyi légtérre, hogy – koronavírus ide vagy oda – ne lökdössük egymást.

Azt mondják, akik jártak Japánban, hogy ott megtanulható a fegyelmezett sorban állás, például a metróra várva, és itt is tanítani lehetne. Így hát én is reménykedem, hogy „a metró megépítése” elhozza városunkba is ezt a japán fegyelmet. 

A sorban állásnak nemcsak kultúrája van, hanem helyhez kötött hagyománya is. Németországi beutazáshoz a vízumért három különböző helyen álltam sorban, és mindeniknek egészen más volt a hangulata. Pár hónappal a kelet-európai változások után szerencsés körülmények között kaptunk meghívót az ún. német egyházi napokra a Fekete-erdő melletti Freudenstadtba. Az első nyugat-európai utazásért, az egyhetes ott-tartózkodásért szívesen vállaltuk a sorban állást a balkáni fővárosban. A bukaresti nyugatnémet nagykövetségen félnapi sorban állás után beadhattuk a kérvényt, és pár hét múlva ugyanott állhattunk az útlevélért, amiből csak annyira emlékszem, hogy megérte. Ennél több nem jut eszembe, viszont sokkal élőbben maradtak meg bennem a nagyszebeni német konzulátuson kiadott vízumok megszerzésének körülményei. 

Emlékeim szerint Nagyszebenben a ’89-es változás után két helyen is működött német konzulátus. Forgalmas is volt mindkettő, míg minden kitelepülni vágyó erdélyi szász be nem adta az iratait. Az egyik konzulátusi épület a város szélén állt, ahol bármilyen hosszú, akár kilométeres sor is kialakulhatott, és ott már lehetett civilizáltabban viselkedni, vagy legalábbis a német fegyelem szerint várakozni.

Legkedvesebb német vízumszerző emlékem ahhoz a konzulátusi épülethez kötődik, amely az egykori nagyszebeni várfal közelében volt, egy régi szász polgári házban, egy kert közepén. Két nagy előnye volt ennek az épületnek: közel volt a városközponthoz, és az udvaron volt elég hely a sorban álláshoz. Mivel nagyon korán érkeztem az egykori erdélyi szász fővárosba, még kapunyitás előtt, a sötétben beállhattam a sorba, így déltájt boldogan jöttem ki a konzulátus épületéből, és az udvaron kígyózó sorban városunk addig és azóta is tisztelt krónikásával találkoztam (egyébként a Teleki Tékából régóta ismertük egymást). A siker örömével kérdeztem rá, mintha az egész nem lett volna magától értetődő: 

– Misi, te is vízumért állsz itt sorba? – mire érkezett a frappáns válasz:

– Látod, ezek Auschwitzban is és itt is sorba állítanak minket. 

Lám, nemcsak intelligenciája, hanem sajátos fekete humora is van a sorban állásnak.