2021. április 18., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Főtéri történet

Sohasem gondoltam volna, hogy a sorban állás a politikai, gazdasági és társadalmi élet változásának hiteles dokumentuma. Tudom, politikusok és hatalmon lévők szépen, okosan és hatásosan meg tudják magyarázni, akár logikusnak tűnő érvekkel még a maguk oldalára is tudják billenteni az igazság látszatmérlegét, de a sorok tények, mert voltak, vannak és maradnak. 

Az 1989-es változás után tele voltunk reménységgel, hogy ha magára talál az ország, a város, akkor nem kell majd hosszú, megalázó és unalmas sorokat kiállni. Tévedtünk, a sorok, sorban állások újratermelődnek, mint a parlagfű, legfeljebb más helyre költöznek. Különböző időkben történt marosvásárhelyi tartózkodásaim idején a sorok helye változott, és a sorban állás célja is. A hatalom és kényszer a szenvedés látszatának szégyene alapján sem tudta megszüntetni, néha még kezelni sem ezeket a sorokat, sorban állásokat.

A múlt megszépült emlékeiben vannak arcok és történetek, melyeket ma már megmosolygunk, és vannak fájdalmas képek, melyek szomorú teherként jönnek velünk. Így hordozom magamban azt a ma már hihetetlennek tűnő eseményképet, amikor egy fél évszázaddal ezelőtt egy fél délelőttöt álltunk sorba, feszült csendben, a Borsos Tamás utcai rendőrségen az útlevélkéréssel, és – kétévente egyszer – ha néhány órai sorban állás után sikerült beadni az iratcsomót, kínzó gyomorideggel, és mégis elégedett arccal távoztunk, mert 24 hónapig nem kellett ott újból órákon keresztül gyúródni, préselődni. Ezeknek a kínos emlékű, megalázó sorban állásoknak is megvolt a fanyar humora. Egy ilyen útlevélkérés-beadásra való kitartó várakozáskor történt, hogy a végre az ablakhoz érő fiatalember iratait azzal a megjegyzéssel utasították vissza, hogy személyazonosságijában a fényképén nincs szakálla, és most szakállas arccal kérne útlevelet. Hiába magyarázta, hogy 14 évesen még nem nőtt ki igazán arcának a szőrzete. Az elutasítást látva, a sor közepén álló, általam ismeretlen, szintén szakállas férfi félhangosan megkérdezte: nincs véletlenül valakinél egy jól vágó olló, éles kés vagy egy borotva? A kérdés már önmagában is provokatív, kínos és kísérteties volt, mert ki mert volna éles késsel menni a rendőrségi várószobába? Majd egy férfihang szólalt meg: nálam van egy kaparó borotva, de nincs hozzá krém és pamacs. Az útlevelet nagyon óhajtó fiatalember erre ott helyben vágta le enyhén megnyálazott szakállát, tükör nélkül, néhol véresen megvágva az arcát, de a sorban kiállt helyét nem adta fel, mert az többet ért neki, mint egy fájdalmas, száraz borotválkozás.

Vannak kedvesebb soremlékeink is. Például a Művész moziban vetített Egy magyar nábob című film megtekintéséhez, jegyvételéhez akár napokkal előtte pár órás sort kellett kiállni valakinek a családból; annak a filmnek a megtekintése felért egy nagy lelki feltöltődéssel vagy éppen családi ünnepéllyel. Emlékszem arra, amikor három fiatal a korai autóbusszal jött be a városba, úgy hat-hét óra között beálltak a sorba a vaskorlát mögé, s míg rájuk került a sor, vidáman kártyáztak, mert valahogy túl kellett élni a kultúráért való sorban állás kényszerét.