Só és iskola
2012-09-07 14:05:00
- Nagy Székely Ildikó
Bocskai István nyugalmazott fogorvosprofesszor sokszor hazagondol Máramarosszigetre. Idén egy öregdiák-találkozó alkalmával járt szülővárosában. A Szigeten maradt egykori iskolatársak minden hónap utolsó hétfőjén szentelnek egymásra időt, ez alkalommal viszont a távolban élők is visszatértek diákéveik színhelyére.
Bocskai István nyugalmazott fogorvosprofesszor sokszor hazagondol Máramarosszigetre. Idén egy öregdiák-találkozó alkalmával járt szülővárosában. A Szigeten maradt egykori iskolatársak minden hónap utolsó hétfőjén szentelnek egymásra időt, ez alkalommal viszont a távolban élők is visszatértek diákéveik színhelyére. Ez a találkozás elevenítette fel Bocskai professzorban az 1944-es iskolakezdést, és azt, hogy hogyan harcolták ki maguknak a máramarosszigeti diákok az oroszok bevonulása után, hogy anyanyelvükön tanulhassanak. Története ma különösen tanulságos lehet.
– A máramarosszigeti sómalom munkásainak épített lakótelepen, a Tisza-parton nőttem fel, az itteni román állami iskolában jártam ki a négy elemi osztályt. Édesanyám tanított meg magyarul írni-olvasni. A gimnáziumot a piaristák 1912-ben épített tanintézetében kezdtem, itt már anyanyelvemen tanulhattam. 1944 őszén ötödikes gimnazista – a mostani oktatási rendszer szerint kilencedikes – voltam. Bejöttek az oroszok, és minden megváltozott. A Dragoş Vodă líceummá átnevezett iskolában nem tanulhattunk többé magyarul, ráadásul elég nagy ellenszenvet érzékeltünk új tanáraink részéről. Diáktársaimmal elhatároztuk, hogy a karácsonyi szünidő után az ukrán gimnáziumban folytatjuk tanulmányainkat. Így is lett. Aztán valaki javasolta, hogy tüntessünk a magyar iskoláért a kommunista párt székhelye előtt. A piarista tanáraink közül egyedül dr. Gyurácz Ferenc maradt Máramaros-szigeten, az ő támogatására számíthattunk. Csodák csodája, megkaptuk az engedélyt a magyar iskola létrehozására. Engedélyünk tehát már volt, de azonkívül semmi más. Se iskolánk, se tanáraink. A szigeti magyarság összefogott, jóllehet a város négy sarkában helyeztük el osztályainkat. Néhány termet az üresen maradt Berkó szanatóriumban alakítottunk ki. A szanatórium egy híres zsidó származású fül-orr-gégészé volt, aki a deportálás elől feleségével együtt az öngyilkosságba menekült. Ebben a magára hagyott épületben láttunk neki a tanulásnak. A padokat a vincés szerzetes nővérek iskolájából szereztük – a nővérek elmenekültek a háború idején –, a szállítást úgy oldottuk meg, hogy befogtuk magunkat a tűzoltólaktanyáról kölcsönkért társzekerek elé. Volt Máramarosszigeten egy híres vendéglő, a Kispipa, itt is kaptunk egy helyiséget tanteremnek. Itt tartottuk azokat a felejthetetlen magyarórákat Patkós Györggyel, a budapesti belvárosi színház egykori igazgatójával, akit egy szovjetellenes film miatt elítéltek, és Máramarosszigetre menekült. Ugyanakkor a máramarosszigeti Kávai család is felajánlotta egyik szobáját, amikor hozzájuk jártunk, azt mondtuk, hogy megyünk a kávéházba. A teljesség igénye nélkül hadd emlékezzem meg néhány kedves tanáromról, akik diplomás értelmiségiekként teljesen ingyen vállalták a pedagógusi munkát. A világtörténelmet Kalmár Jenő, a jogismereteket Jakubinyi István tanította, német nyelv és irodalomból Lingvay Pál, matematikából Lukács Ottó, magyar nyelv és irodalomból Török Gáspár oktatott, tornatanárunk Prágh Ottó, latintanárunk Tóth László római katolikus segédlelkész volt.
A temesvári piarista rend felfigyelt igyekezetünkre, és közbenjárásukkal a 7-8. gimnáziumi osztályt már újra a régi tanintézetünkben járhattuk magyarul. 1948-ban Szatmárnémetiben érettségiztünk egyetemi tanárok előtt, a vizsgáztató bizottság elnöke a kolozsvári egyetem biológiaprofesszora volt.
Bocskai professzorban egy másik gyerekkori emlék is felidéződött a minap. Bevásárlás közben egy külföldről importált árucikken, egy doboz són akadt meg a tekintete.
– Miért kell nekünk más országokból behozni ezt a terméket, amikor itt van a parajdi, illetve a désaknai sóbánya? – tette fel magának a kérdést a nyugalmazott professzor, miközben gondolatai újra szülőföldje, a máramarosi medence felé vették az irányt. A Tisza-parti város egykor Magyarország sóipari központjának számított, Bocskai István nagyapja is az itteni sómalomban dolgozott, a külföldre szállítandó árut csomagolta, éjszakai műszakban dupla fizetésért.
– Folyton a verespataki aranybányáról vitázunk, és figyelmen kívül hagyjuk sóbányáinkat, pedig azok jelentenék az igazi munkalehetőséget az itteni embereknek – összegezett az idősíkokat biztos kézzel egymásra simító professzor.
