Skardu – Magasztos hegyek kapujában

 A Kachura-tó Skardu közelében

*Fotók: Veress Zsombor

Pakisztán (3.)

„Ha unod az ipari turizmust”

Iszlámábádban csak átmenetileg és rövid ideig tartózkodtunk, viszont ez éppen elég volt ahhoz, hogy átessünk az első kulturális sokkon, szokjuk a helyi arcokat, ízeket, éghajlatot, de egymást is. Túratársakként 6-on vettünk részt életünk egyik legkülönlegesebb utazásán, volt közöttünk két jogász, ács, mérnök, pénzügyi vezető és gyógyszerész, mindannyian jó néhány (magas)hegyi túrával a tarsolyunkban, megfelelő elszántsággal, túl az élet valószínűségszámítás szerinti derekán. Hetedikként túravezetőnk, dr. Nagy Balázs, az ELTE Természetföldrajzi Tanszékének geográfus oktatója sok évtizedes szakmai, kutatói, hegymászói tapasztalatával, széles körű, kimeríthetetlen tudásával élő lexikonként állt kis csapatunk élén. Csüngtünk minden szaván, mesélt az utazás minden percében földrajzról, geológiáról, történelemről, kultúrtörténetről, helyi kultúráról, művészetekről, s még akkor is oktatott, amikor mi már köptük ki a tüdőnket egy-egy kapaszkodón. A lehető legjobb kezekben voltunk, hála ezért annak a kalandtúrákat szervező utazási irodának is, amelyiknek sokatmondó jelmondata: „ha unod az ipari turizmust”. 

A vallási-kulturális különbségeket leszámítva, a klíma megszokása vett igénybe leginkább, bár Iszlámábád légkondicionált szállodájában, éttermeiben ez még nem is volt annyira mellbevágó. Az étkezéseinkről elmondhatom, hogy egész utazás alatt, beleértve a kéthetes sátorozást is, all inclusive ellátásban volt részünk. Pakisztánban kiváló, rendkívül olcsó és bőséges ételadagokat adnak, kiegyensúlyozott arányban húst és növényi eledeleket egyaránt, a rizs és az indiai lepénykenyér (chapati) alapételek. Negatívumként csak a számunkra nem megszokott ázsiai fűszerezettséget tudnám említeni, de ez egy szubjektív vélemény, nem mindenkinek jelentett gondot. Én, aki gyakorlatilag són, borson, fűszerpaprikán, hagymán és fokhagymán nőttem fel, szokatlannak tartottam a curry fűszerkeverék markáns ízét, túlzott használatát, mivel még a kekszben is ugyanazt az ízt éreztem, mint a mártásos húsokban. Na de hát ez Ázsia, itt nincsen étel és élet curry nélkül, aki azt hiszi, hogy ott is pacallevest és miccset ehet, az inkább el se induljon. Egyébként miccsszerű grillezett húsrudacskákat ott is kóstolhattunk, csak nyilván nem disznóhúsból készültet, és a curry abból sem hiányzott. Nagy a gyanúm, hogy a románok nemzeti eledele török, illetve balkáni közvetítéssel kerülhetett Közel-Keletről a mi asztalainkra is. De jó, hogy került!  

Átkelés a Himaláján

Szóval utazásunk egyik fontos előrelépéseként, az ország északi részén fekvő Iszlámábádból egy belföldi járattal még északabbra repültünk, az Indus partján fekvő Skardu városba, a Karakorum magasztos hegyeinek kapujába. Egyórás repülésünket a Himalája feletti átkelés tette emlékezetessé, a leszállás pedig még izgalmasabb volt, hiszen a 200 személyes sugárhajtású gépet úgy kellett éles dőlésszögben bekanyarítani a viszonylag szűk, 4-5000 méteres hegyek közé ékelt völgybe, hogy közben ne álljunk fejre. Nagyon izgatott voltam, amikor a megdőlt repülőből megpillanthattam Dél-Ázsia egyik legnagyobb folyóját, azt a hatalmas, életet adó vizet, amelynek köszönhetően már három évezreddel Krisztus előtt felemelkedett, virágzott, majd eltűnt a történelem egyik legkorábbi civilizációja.

Hamis pilótaengedélyek

Azért megkönnyebbültem, amikor végre földet értünk, hiszen éppen azon a napon olvastam, hogy 2020-ban megtiltották a pakisztáni nemzetközi légitársaságnak (PIA) az USA-ba és Európába irányuló repüléseket, miután egy vizsgálat feltárta, hogy a pilótaengedélyek legalább egynegyede hamis vagy csalással szerzett. Ez még annál is durvább, mint amikor itthon azt tapasztaljuk, hogy az ország analfabétái is sikeresen megszerzik vagy inkább beszerzik járművezetői jogosítványukat. Elképzeltem, amint egy suszter vagy egy gyógyszerész beül a pilótaszékbe, és a magasba emeli a gépet, de aztán elhessegettem magamtól a rossz gondolatokat, előítéleteket azzal a régi viccel, amely szerint akármi is történjen repülés közben, egy dolog egészen biztos: a repülő sosem marad a levegőben. 

Szerencsés leszállás Skarduban 

Mi sem maradtunk ott, Isten óvó tenyerén szálltunk alá Skardu repülőterén, ahol már várt bennünket az a két helyi túravezető, akikre attól a pillanattól kezdve elutazásunkig rábíztuk életünket.

Skardu egy tipikus közép-ázsiai város, egy zöldellő oázis a sivatagosan kopár magas hegyek ölelésében. 100.000 lakosával jelentős település Kasmír régió Gilgit-Baltisztán közigazgatási területén. És itt máris meg kell állnunk néhány fogalom tisztázására. Először is Közép-Ázsia alatt nem Ázsia mértani közepe értendő. Az elnevezés eredete a 19. századra vezethető vissza, azokra az időkre, amikor itt találkozott a kínai, az orosz és a brit birodalom. Azonban a hatalmas, több ázsiai országot is érintő szárazföldi területnek jóval régebbi történelmi, politikai, kulturális és földrajzi vonatkozásai vannak, hiszen az idők során keresztútként szolgált emberek, árucikkek és eszmék mozgásában Európa, Közel-Kelet, Dél- és Kelet-Ázsia között.

Kasmir – a kibékíthetetlen konfliktusok forrása

A másik tisztázásra váró terminus Kasmír, amiről elsőként a világ egyik legfinomabb szálú és legértékesebb állati eredetű anyagja, a kasmírgyapjú jut eszünkbe talán, de történetem szempontjából a földrajzi régió kap főszerepet, ami nyilván nem függetleníthető a kasmírkecskétől sem. A tágabb értelemben vett Kasmír az indiai szubkontinens északnyugati részén terül el India, Pakisztán és Kína hármas határának vidékén. És mint sok más helyen a világon, pont a határ a gond, ugyanis ezért a területért hosszú ideje tartó, rendkívül összetett, gyakorlatilag kibékíthetetlen konfliktus van India és Pakisztán között, amely időről időre fellángol, és vérre menő, sok emberi áldozatot követelő fegyveres összecsapásokba torkollik. Ez a határvita már azóta létezik, amióta  1947-ben Pakisztán függetlenné vált Indiától. Az évtizedek háborúskodása során annyira jutottak, hogy az 1949-ben megállapított tűzszüneti vonalat 1972-ben ellenőrzési vonallá keresztelték át. Ez a 740 kilométeres „vonal” tulajdonképpen egy de facto határ a két ország között, amit úgy kell érteni, hogy egyik állam sem ismeri el nemzetközi határként, s amiből egyenesen következik az is, hogy ott az alapállapot a háború, a béke csak időszakos. Ez azt is jelenti, hogy ebben a régióban rettenetes mennyiségű fegyverzetet és sereget halmozott fel mindkét ország, a világ egyik legmilitarizáltabb övezetévé változtatva azt. És itt jön be a harmadik tisztázásra váró területi kifejezés, Gilgit-Baltisztán, amely a vitás terület (jelenleg) Pakisztánhoz tartozó része, és amely utazásunk helyszínévé vált az elkövetkező hetekben. Így hát elmondhatom, hogy kirándulásunk csupán néhány 10 kilométerre zajlott a világ egyik legforróbb, legveszélyesebb, bármikor robbanni képes zónájától, bár ehhez azt is gyorsan hozzá kell tennem, hogy mi a feszültségből semmit sem érzékeltünk, hegymászásunk maga volt a béke zarándoklata. Bár ösvényünkön olykor elhaladtunk katonai támaszpontok mellett is, a legkomolyabb „fegyver”, amit láttam, az a nyakamban cipelt teleobjektíves fényképezőgépem volt.

(Folytatjuk)