Rózsák

Október végi estéken krétarajzszerűvé válnak az arcok. A kötött sapkás, bordó kabátos asszony háttal állt nekem, mégis mintha elém rajzolódtak volna a vonásai. Szerény, szinte elnézést kérő mozdulatokkal hajolt a szürkületben a rózsatövek fölé, vörös ujjai közt villant az olló, aztán már tenyerébe is simultak a bágyadt sziromfejek. Összerezzent, amikor megszólítottam, és sokáig elutasította a közeledést. Végül mégis engedett az unszolásnak, névtelenségét megőrizve tárta elém történetét.

– Csendes, megközelíthetetlen gyermeknek ismertek a szüleim. A nővérem volt a család primadonnája, balettezni járt, diákelőadásokon lépett fel, kikövetelte magának, hogy körülrajongják. Nekem az is elég volt, ha elviseltek. Az eszem sem forgott olyan gyorsan, mint a nővéremnek. Kettőnk közül ő ment egyetemre, én varrónőként kezdtem dolgozni érettségi után. Aztán egy baráti társaságban megismerkedtem a volt férjemmel. Egy közeli faluban élt, onnan járt be dolgozni a bútorgyárba. Egymásba szerettünk, és egy éven belül meg is tartottuk az esküvőt. Az egész rokonság ámuldozott, hogy én, a láthatatlan kis levelibéka hamarabb családot alapítok, mint a nővérem. 

– Falun kezdték a közös életet?

– Igen. Eleinte nehéz volt. Meg kellett szoknom, hogy nincs fürdőszoba, tálban tisztálkodunk a nyári konyhában, a vécé kint van az udvaron. Az ingázás sem ment könnyen. De aztán beletanultam mindenbe. Majorságot, tehenet, disznót is tartottunk. Nagyon szerettem az állatokkal foglalkozni, az valahogy mindig megnyugtatott. Aztán megszületett a lányunk, akit minden jóval, széppel elhalmoztunk. A férjem szülei azonban soha nem tudtak igazán elfogadni minket, sem engem, sem a kislányt. Hiába éreztem már én is magaménak a vidéki életet, ők mindig úgy néztek rám, mint a kényes, városi kisasszonyra. Az áskálódásuk miatt lassan a férjemmel is megromlott a kapcsolatom. Egyre többet maradozott ki otthonról, majdnem minden este az iszákos cimborákkal üldögélt a bárban. Eljött az a pillanat, amikor nem bírtam tovább, és utánamentem. Mondtam, hogy jöjjön gyorsan haza, mert ellik a tehén. Persze, ez nem volt igaz, de másként nem tudtam volna kicsalni abból a bűzös társaságból. Amikor kiderült a lódítás, méregbe gurult, és a lányunk előtt meglökdösött. Onnantól kezdve már nagyon kifelé állt a szekerem rúdja. Egy nap aztán összepakoltam a legszükségesebbeket, és a gyerekkel hazaköltöztem a szüleimhez. A férjem nem jött utánunk, sőt, mintha megkönnyebbült volna. Talán már akkor volt valakije… Mindenesetre pár hónappal később ki is mondták a válást. 

– Ön közben továbbra is dolgozott?

– Nem sokáig. A válás utáni időszakban nagyon legyengültem. Főként az idegeimmel voltak gondok, heteket töltöttem kórházban, azalatt a szüleim rendezték a lányomat. Végül betegnyugdíjaztak. Időközben a nővérem is férjhez ment, és a párjával kiköltöztek Magyarországra a férfi testvéréhez. De az ő házasságuk sem bizonyult tartósnak, pár év múlva elváltak, és a nővérem hazatért. Vett egy kétszobás tömbházlakást a szüleim háza közelében, ott élt egy ideig. De ő sosem tartotta be azt a közmondást, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Elég sok adósságot halmozott fel, és miután édesapám meghalt, és anyám is ágyban fekvő beteg lett, azon a címen, hogy ő majd gondoskodik róla, mert én arra is alkalmatlan vagyok, hozzánk költözött, a lakását pedig kiadta albérletbe. Tavalyelőtt édesanyám is felköltözött az égiekhez. Azóta ketten élünk a nővéremmel a szülői házban. Ő most is dolgozik, fordítói munkákat vállal. Nem mondom, hogy veti fel a pénz, de azért sokkal több jövedelme van, mint nekem. De soha egy banival sem segít, pedig csak nyugdíjig kellene pár tízes kenyérre, tejre. Mit tehetnék? Meghúzom magam, és igyekszem a semmit is beosztani. A lányom későn ment egyetemre, most is ott van, Kolozsváron. Ösztöndíjas, de azért szüksége van a támogatásomra. A nyugdíjam nagy részét neki küldöm.

– Ezeket a rózsákat kinek szedte?

– A szüleimnek a temetőbe. Tudom, hogy nem kellene más kertjét megdézsmálnom, de nem hagyhatom éppen most üresen a sírjukat. Minden évben világításkor be szoktam borítani virággal a nyughelyüket. De csak két hét múlva jön a nyugdíj, és addig még enni is kell. Virágra ezúttal nem jutott…

Szégyenkezve nyúlt a lenyesett rózsákért. Magasan, a fejünk fölött egyre szaporodtak az apró, fényes-fehér rügyek.