Rekviem a macskáért

• 2011-05-06 13:01:34

• Szilágyi Mihály

 „… a tegnap este apukám megölte őt. Csak azért, mert meglátta, hogy kinn, az udvaron megsimogattam.”

Illusztráció

Éppen velem szemben ül a szőke hajú, harmadikos kisfiú. Az osztály a kijelölt feladatot végzi. Látom, ő még nem fogott neki a munkának. Megszólítom. Összerezzen, kezébe veszi a ceruzáját. De mielőtt írni kezdene, föltekint. És néz… Tekintete a végtelent fürkészi: a kiismerhetetlent. Hosszan nézek rá, hátha fölfigyel. Nem veszi észre. Mintha senki sem létezne körülötte, ő kutatja a messzeséget. Most már erélyesebben figyelmeztetem, hogy az idő telik, a feladat megoldásra vár! Sóhajt egy nagyot. Kényszeredetten leír pár szót. És ceruzája nem érinti már a papírt. Szemei újra belemélyednek a rejtélyek, a titkok világába.

Letelik ötven perc. Csak az a pár szó, egy mondat töredéke bizonyítja, hogy nem hiányzik. Az osztály ujjongva iramodik ki szünetre. Kinn a frissen hullott hó csillogása, az iskola mögötti mező szabadsága röpíti a tanulókat a szabadba.

Leülök az asztalomhoz. Velem szemben még mindig ott ül a szőke kisfiú. Rákérdek, hogy nincs-e kedve szünetre menni. Csak a fejével int: nincs. Eltelik a szünet fele. Nem szólok – jólesik egy kis csend az óra után. Ő sem szól. Észreveszem, hogy fejét a karjára hajtja. Pillanatok múlva némán zokog, csendesen, hogy senki se hallja. Döbbenten állok: száguldanak bennem a gondolatok, keresem a szavakat.

Megkérdem tőle: segíthetek valamiben? Fölemeli a fejét. Eltorzult arccal nyögi ki: „már nem!” – és most már nem bír néma maradni. Feltör belőle az elfojtott sírás.

Érzem, tenni kellene valamit, de értelmetlenné válik minden logika. Odaülök mellé és megérintem a vállát. Mi a baj? – kérdezem.

És ekkor a könnyek sodorni kezdik magukkal a szavakat. Eleinte csak töredékeket, aztán egyre többet.

„Volt egy barátom – próbálja mondani. – Nagyon szerettem őt. Azért szerettem, mert mindig hozzám simult. Mindig megengedte, hogy megsimogassam. Akárhányszor az ölembe vettem, hozzám bújt. Puha volt a szőre. Sosem karmolt meg. Titokban meg is pusziltam. Amikor bánatos voltam, elmondtam neki, mi bánt. Tudtam, hogy nem érti, de jólesett, ahogy szeretett. És a tegnap este…” – és ekkor elfojtja hangját a bánat.

Valahogy erőt vesz magán és folytatja: „… a tegnap este apukám megölte őt. Csak azért, mert meglátta, hogy kinn, az udvaron megsimogattam. Azt mondta, hogy a macska miatt vannak rossz jegyeim. Vett egy nagy botot és agyonverte. Úgy sírt… úgy nyávogott szegény… Aztán meghalt. Ő volt az egyetlen igaz barátom. Azt bánom, hogy nem álltam oda apukám elé. Amíg engem ütött volna, addig ő elfuthatott volna…”

Istenem! Csak ülök némán, és nincs erőm szólni. Mit is tudnék mondani? Most már kezdem érezni a végtelent. Fölrémlik egy igaz barát semmibe elenyésző árnyképe. Hallani vélem a hangját, átélem a szeretetét. És kinyitva a szemem belezuhanok a köddé szertefoszló boldog múltból a fájdalomba.

Én csak elképzelem, de mit érezhet ő, aki lelki barátjának a tragédiáját élte át?

Közben eltelt a soron következő óra háromnegyed része. Ezalatt kinn határtalan volt az öröm, míg benn kimondhatatlan a fájdalom.

Nehezen, de mégis elkezdtük a következő órát. Meglepődtem, amikor megjegyezte az egyik tanuló: „Tanító bácsi, berekedt a szünet alatt? Pedig nem is volt kinn!”

Igen – szóltam tompán – és tovább hadakoztam a rideg számok logikájával…