A tavasz gyermeke

• 2026-02-13 14:00:00

• -

Hadnagy József

Él a gyermekkor kezdetétől, a bölcsőtől a sírig valami az emberi szív mélyén, ami változatlanul elvárja, hogy jót tegyenek vele, és ne rosszat. És ez az a valami, ami mindenekfelett szent minden egyes emberben – írja Simone Weil.

A szívnek ezt a rétegét alanyi jogon járó tisztelet illeti. Lehet vitatkozni, akár haragudni is – esendő emberek vagyunk, ha a harag a lemenő nap sugarával együtt kihuny. Ártani, rosszat tenni bárki ellen azonban főbenjáró bűn.

*

István öcsém a tavasz gyermekeként született, kettős értelemben is, 1952. március 16-án, Kolozsváron; egyben a szülők, Hadnagy István és Kelemen Ida házasságának tavaszán, második gyermekként. A sors úgy hozta, hogy Dicsőszentmárton gyermeke lett. Éles eszű, gyorsan tanuló diák volt – képességei szerint lehetett volna bármi: mérnök, közgazdász, informatikus, de irtózott az irodák langyos levegőjétől, és új, a dicsőinél színesebb világra vágyott. Ezért a nyolc osztály elvégzése után 1967-ben, 15 évesen, tanárai sajnálkozására, a kolozsvári műszaki középiskolában folytatta tanulmányait, szerszámlakatos szakon. Utána fémporkohászati gyárban vállalt munkát. Katonai szolgálatát követően életre szóló kötelékük megpecsételése következett: feleségül vette Rusz Ilonát. Házasságuk gyümölcseként tizenegy gyermek érkezett a földre: hét leány – Júlia, Andrea, Csilla, Judit, Hajnal, Rebeka és Sára –, valamint négy fiú – István, Dániel, Győző és Szilárd.

Egy kislányuk már az örökkévalóság fényében él, a mennyei hazában. 

Életük áldásai nem értek véget a gyermekeknél: tizenkilenc unoka és négy dédunoka gyarapítja, színesíti a földi jelent és jövőt.

1978 decemberében feleségével és két lányával – Júliával és Andreával – visszatért gyermekkora színhelyére, Dicsőszentmártonba. Itt bontakozott ki mint ember és mint vállalkozói és vezetői adottságokkal rendelkező személyiség. Szigorú volt önmagával, és ugyanezt várta el gyermekeitől és beosztottjaitól is. Emberként azonban lágyszívű és adakozó lelkületű volt – ugyanakkor mélyen megbántható.

Személyisége erejének köszönhető, hogy sikeres volt mindenben, amire vállalkozott. 

Feltámasztotta Csipkerózsika-álmából a dicsői szövetkezet készcipő-részlegét, és később külföldön is érvényesült mint vállalkozó. Ezek a vállalkozások termelték ki az autóbontó és autójavító műhely megalapításához szükséges tőkét.

*

Legnagyobb és legsikeresebb vállalkozása azonban a családja volt. Tizenegy becsületes, tisztességes, szorgalmas gyermeket felnevelni úgy, hogy egyikük sem lett jussát kikövetelő tékozló fiú vagy lány, és mindvégig szeretetben összetartani őket – a világ legnagyobb vállalkozása.

Ezenfelül – többedmagával, de főszerepben – a beteg szülők gondjait is önként felvállalta. Megelőlegezte a hagyatékkal kapcsolatos ügyvédi költségeket. 

Andrea leánya zsoltáros idézetet függesztett kórházi ágya fölé, a reménnyel, hogy megkönnyíti szenvedését az Úr. 

István fia az édesapa iskolájában vált vállalkozóvá, így emlékezik: „Két dolgot tanultam édesapámtól: bátorságot és szorgalmat.”

*

Egyetlen vállalkozása nem sikerült: a kapálás. Felidézek egy emléket, amikor a szőkefalvi határban Dédu, Pista öcsém és én kukoricát kapáltunk. A munkavezető visszaküldött a kukoricasor elejére – elfuseráltuk a kapálást. 

Dehogy fuseráltunk. Először fogtunk kapát a kezünkben. 

Nekirugaszkodtunk másodszor is a munkának, de nehezen haladtunk, és az idő még nehezebben. Sajgó derékkal és fáradtan vánszorogtunk a sor végére, abban a hitben, hogy ezúttal kifogástalan munkát végeztünk. De a „pontátor” most sem volt elégedett. Elmagyarázta, mit nem csinálunk jól, miközben visszakísért a sor elejére.

Mihelyt hátat fordított nekünk, eldöntöttük, hogy ezt a melót nem nekünk találták ki – és olaj! 

Elindultunk hazafelé, de előbb tettünk egy kis kerülőt a látótávolságon belül folyó, fűzfákkal szegélyezett Kis-Küküllő felé.

Csivitelés fogadott: madárdalárda ünnepelte merész döntésünket: hogy velünk senki nem kukoricázhat. Ami sok, az sok.

Letelepedtünk a dús fűbe, elfogyasztottuk a kisütött disznóhúst, amit édesanyánk csomagolt, és Dédu füstölt szalonnáját – aztán fürödtünk egy nagyot. Visítottunk a boldogságtól.

Egyszeri emlék ez: soha többé nem vállalkoztunk kapálásra. Megállítja az időt – akár a fogfájás.

*

István jól kijött az emberekkel. Tanúja voltam egyszer, amint egy ötven körüli kalapos ügyféllel alkudozik a raktár bejáratánál heverő fémkupac mellett. 

– Ez mennyi lesz? – kérdezi a vevő.

Lekonyuló bajusza, barna arca meghatározhatatlan eredetű derűt sugároz a fekete kalap alól.

– Száz lej – mondja István.

– Ez nem ér annyit – mondja a vevő lekicsinylően. 

– Hát mennyit ér? – kérdezi István.

– Hatvan lejért megszabadul tőle.

– Olcsó szabadság, annyiért nem adom.

– Akkor mennyiért adja?

– Már mondtam: százért.

– Az sok, nem ér annyit.

– Akkor kilencven – enged István. – Csak azért, hogy szabaduljak magától.

– Drága szabadság – méltatlankodik a vevő. – Adja hetvenért, és szabad lesz.

– Inkább ennek a vasnak a rabsága, mint egy rossz üzlet. Kilencvenért elviheti, többet nem engedek.

István hangjából a véglegesség vasszerű, hideg keménységét véltem kihallani.

– Jól van, na, legyen kilencven… Ezért fél napig éhezni fogunk – kesereg a vevő. – Ha nyolcvanért adná, a tízből vehetnék egy kis rágcsálnivalót a purdéknak.

Istvánt szíven találja az emberségére apelláló zsarolás.

– Na, jól van, nyolcvan; hogy ne éhezzenek.

– És tartozik három lejjel azért, hogy így elbeszélgettem magával. De azt elengedem. Igyon rá egy kávét. 

Istvánnal egymásra nézünk, és elismerően nevetünk. A vevő kocsijába pakolja a fémkupacot, mi meg visszasétálunk az iroda teraszára, folytatni a kávéval öntözött beszélgetést a következő kuncsaftig.

*

Tudtommal soha nem volt két-három napnál hosszabb ideig szabadságon. Életeleme volt a munka.

Biztattuk: lazítson, pihenjen; hetven fölött törékeny az ember. Ő azonban a stroke után sem érezte magát fáradtnak vagy kimerültnek. 

Első igazi szabadságát hirtelen elköltözése adta meg neki.

De nem egyedül ment erre a hosszú szabadságra: jó cselekedetei kísérik a világmindenség legszebb nyaralóhelyére.

Tölgyfa volt ő közöttünk. Ágai országhatárokon nyúltak át: Ausztriába, Németországba, Angliába. 

Úgy is távozott az örökkévalóságba, mint villám sújtotta öreg tölgy.

Nemcsak testvérem volt, hanem jó barátom is. Dicsőben, amikor hazalátogattam, az otthont is jelentette nekem.

Szorgalmas, gondoskodó és nagyon vendégszerető volt. Nem volt aggodalmaskodó. Nagyon szerette és tisztelte a szüleit és a gyermekeit mind, emlékezik az özvegye.

Aki hisz énbennem, ha meghal is, él – mondja Jézus a Bibliában.

István távozása látszólagos. Nem az ő, hanem a mi élményünk. A mi szomorúságunk.

Szívünkben hordozzuk.