„Egész szívemből dicsérem és magasztalom a zene szabad művészetét, Istennek azt a szép és pompás adományát. Úgy látom, hogy a zenének sok és nagy haszna van, nagyszerű és nemes művészet” – írja Luther Márton az 1538-ban megjelent Symphoniae jucundae című énekgyűjtemény előszavában.
Fotó: Bodolai Gyöngyi
„Egész szívemből dicsérem és magasztalom a zene szabad művészetét, Istennek azt a szép és pompás adományát. Úgy látom, hogy a zenének sok és nagy haszna van, nagyszerű és nemes művészet” – írja Luther Márton az 1538-ban megjelent Symphoniae jucundae című énekgyűjtemény előszavában. E mondatok híven tükrözik a reformátor felfogását. Luther azt vallotta, hogy a művészetek egyik fajtáját sem szabad elnémítani. Kiemelte a zene hatását, mely képes eltávolítani szívünk szomorúságát, megtöri a bűnös gondolatok hatalmát, fegyelemre nevel, megtisztítja értelmünket. Kálvin a zsoltároskönyv előszavában (Genf, 1543) hasonlóan vélekedett: „És azt csakugyan, tapasztalatból tudjuk, mekkora ereje és hatalma van az éneknek arra, hogy az emberi szíveket Istennek még forróbban, még szenvedélyesebben buzgó segítségül hívására és dicséretére indítsa és gerjessze föl”. Kálvin, amikor a zene erejéről írt, mindig két elem, a szöveg és dallam együttes hatására gondolt: „...amikor a szóval együtt jár a dallam is, akkor az a szó sokkal hatalmasabb erővel be tud fúródni az emberi szív közepébe”. Ez a felismerés vezette a reformátorokat arra, hogy új, megfelelő zenei anyagot biztosítsanak a hívek számára, mellyel Istent méltóképpen dicsőíthessék. E zenei anyag előteremtése viszont nem kis munkát követelt.
Kezdetben azon fáradoztak, hogy a hagyományos, latin nyelvű liturgikus énekeket anyanyelvre fordítsák. Könnyebb dallamuk miatt elsősorban a zsolozsma részeit fordították le. Énekeltek Te Deumot, passiót, recitált zsoltárokat is. Mindezeket elsősorban az énekléssel, énektanítással megbízott iskolamester (kántor), valamint diákjainak kisebb csoportja, a liturgikus kórus, azaz a szkóla szólaltatta meg, nem a teljes gyülekezet. Huszár Gál prédikátor 1560-ban kinyomtatott, majd 1574-ben újból megjelent énekeskönyve egyik része ezt a magyar nyelvre fordított gregorián anyagot tartalmazza; az énekeskönyv másik részében viszont a reformáció új műfaja, az anyanyelvű, strófikus, gyülekezeti énekanyag kapott helyet.
Kéziratok sora bizonyítja, hogy abban a korban, mintegy száz évig, volt igény a graduális anyag éneklésére: legismertebbek a Bat-thyány-, Óvári-, Ráday- és az Eperjesi-graduál. Ám a zenei oktatás elhanyagolása miatt idővel a kéziratos lejegyzések egyre hibásabbak, olvashatatlanok lettek, a diákok pedig nem voltak képesek megfelelően előadni a graduálok énekanyagát. Ilyen előzmények után karolta fel a liturgikus éneklés ügyét Bethlen Gábor. A fejedelem udvari papjai és egyben református püspökök, Keserűi Dajka János és Geleji Katona István, mintegy negyven kéziratos graduál anyagát felhasználva, megszerkesztették, majd I. Rákóczi György, saját költségén, kétszáz példányban kinyomtattatta Gyulafehérváron, 1636-ban az Öreg Graduált (öreg, azaz nagyméretű graduált), majd odaajándékozta az erdélyi református templomoknak. Mindez akkor történt, amikor a templomok nagy részében már strófikus gyülekezeti ének hangzott fel a nép ajkán. Későn érkezett e jelentős munka. A szakirodalom e gazdag gyűjteményt a graduálhagyomány összefoglalójának tekinti, mely százéves zenei gyakorlatra tekint vissza.
A graduálok használatával párhuzamosan azonban megjelentek az úgynevezett kancionálé típusú énekeskönyvek, melyek kötött versképletű, általában rímes, több versszakból álló, szillabikus dallamú, gyülekezeti éneklésre szánt anyagot tartalmaztak. Ilyen Gálszécsi István énekeskönyve (Krakkó, 1536), Huszár Gál énekeskönyve (1560), a Váradi énekeskönyv (1566), Szegedi Gergely énekeskönyve (1569), a Debreceni énekeskönyv (1579), Bornemissza Péter énekeskönyve (1582), Gönczi Kovács György énekeskönyve (1592), a Bártfai énekeskönyv (1593). Az említett, XVI. századi könyvek közül csak Huszár Gál gyűjteménye közli kottával az énekeket, a dallamokat hallás után tanulták a hívek.
Az első gyülekezeti énekek forrása középkori zenei anyag. Luther és munkatársai anyanyelvre fordítottak olyan latin himnuszokat, ünnepi énekeket, melyek alkalmasak voltak arra, hogy a teljes gyülekezet énekelje őket. Az eredeti dallamokat, szövegeket átdolgozták, ugyanakkor ők maguk is írtak új énekszövegeket ismert dallamokra. Luther a Szentírásból merített ihletet. Így készült el a 46. zsoltár parafrázisa, az Erős vár a mi Istenünk kezdetű ének; a Miatyánk gondolatmenetét követő Mennybéli felséges Isten. Ma is szívesen énekeljük Ambrosius nyomán írt himnuszfordítását, a Jöjj, népek megváltója közismert karácsonyi éneket, Az Istennek szent angyala; vagy az Adj békességet kezdetű könyörgő éneket.
Kálvin szigorúbb elveket vallott. Kezdetben még az orgonák használatát sem fogadta el az istentiszteleten. Nem tulajdonított különösebb fontosságot a gyülekezeti éneklésnek sem. Ám 1538-ban, amikor Strassburgban a francia menekültek gyülekezetének lelkésze lett, felfigyelt az ének hatására és módosított álláspontján. Biblikus gondolkodású teológusként a zsoltárokat tartotta a legmegfelelőbbnek a gyülekezeti éneklésben. Javasolta, hogy az egész gyülekezet vegyen részt az éneklésben, egy szólamban, anyanyelven. Hangsúlyt fektetett a gyermekek és ifjak éneklésére, a jövő gyülekezete zenei nevelésére. Ő maga is írt verses zsoltárokat, gyűjteménybe foglalva több változatban adta ki őket. Mikor azonban megismerte Clément Marot (1496–1544) költeményeit, visszavonta a magáét. Felkérése nyomán a francia költő negyvenkilenc zsoltár verses fordítását végezte el, latin nyelvből, de a munka a költő halálával megszakadt. A zsoltárversek írását később Théodor de Beze (1519–1605), humanista teológus, hugenotta költő, Kálvin közvetlen munkatársa folytatta. A zsoltárdallamok létrejöttében Loys Bourgeois-nak (1510–1569) van a legfőbb érdeme. Loys Bourgeois párizsi születésű zeneszerző, Genfben a Szent Péter-katedrális kántora volt. Dallamszerző, dallamjavító és átdolgozó munkát végzett. Így alakította ki Bourgeois 84 dallamnak a mai alakját. A dallamok forrása francia és német eredetű, egy zsoltárdallamnak flamand dal az őse. A dallamok közül néhány gregorián eredetű. A 150 genfi – hugenotta – zsoltár 1562-re készült el.
Szenci Molnár Albert (1574–1634) heidelbergi tanulóéveiben ismerte meg a genfi zsoltárok német szövegét, Ambrosius Lobwasser (1515–1585) fordításában. A zsoltárok magyar nyelvre való átültetésében is Lobwasser munkája volt számára az iránymutató. Felhasználta ugyanakkor a hugenotta zsoltárok francia szövegét is. Igen rövid idő alatt végezte el a munkát. Szenci zsoltárfordítása (1607) nyomán a genfi zsoltáranyag a hazai reformáció zenei anyanyelve lett, nyelvi és érzelmi köteléket jelent nemzedékek számára.
A XVI. században külföldön tanuló magyar prédikátorok megismerték Luther és Kálvin felfogását az egyházi éneklésről, zenéről; felismerték, hogy énekek segítségével hatásosabban hirdethetik Isten igéjét. A reformátorok példáját követve, egy-egy zsoltár alapgondolatát megvilágítva, vagy a teljes zsoltár gondolatmenetét követve, parafrázisokat írtak. A következőkben bemutatom a kor legjelentősebb magyar egyházi énekszerzőit, akiknek műveit ma is énekeljük az istentiszteleten.
Szkhárosi Horvát András (?–1549) katolikus papból lett reformátorrá. Lelkészként működött. Vigasztaló költeménye, a Semmit ne bánkódjál Krisztus szent serege egyike a legismertebb XVI. századi alkotásoknak.
Tinódi Sebestyén (1505–1556) a XVI. század jeles történeti énekmondója volt. Énekeinek legnagyobb része az akkori idők eseményeiről, végvárak elestéről, a törökkel folytatott harcokról szól. Bár énekeit nem istentiszteleti célra írta, hajlékony és kifejező dallamait felhasználták az egyházi énekeskönyvek. Néhány bibliai tárgyú éneke közül kiemelkedik az 1549-ben írt szaffikus formájú verse, mely Dávid és Góliát történetén keresztül példát mutat a Gonosz elleni harcra. Ebből az énekből kiemelték a bibliai történet tanulságait tartalmazó versszakokat és a Siess keresztyén lelki jót hallani kezdetű szöveggel egyházi használatba került. Egy másik példa a Szulimán császárnak Kazul basával való viadaláról szóló ének, mely csak a XIX. században kapott egyházi szöveget, Imádkozzatok és buzgón kérjetek kezdettel.
Balassi Bálint (1551–1594) ifjú korában meggyőződéses protestáns volt, de később katolikus vallásra tért át. Ezért vallásos verseit sokáig mellőzték a protestáns énekeskönyvek szerkesztői. A templomi repertoárban hármat tartunk számon: Bocsásd meg Úr Isten ifjúságomnak vétkét; Mennyei seregek, boldog tiszta lelkek; Kegyelmes Isten.
Batizi András (1515–1546) prédikátor, dallamszerző énekeit nyelvezetük és verselésük a kor legjobb alkotásai közé emeli. Az énekeskönyvekben három éneke található meg: a fiú Istenről szóló, Jer dicsérjük az Istennek Fiát; a húsvéti Krisztus ím feltámada és a pünkösdi Jövel Szentlélek Úr Isten, lelkünknek vígassága kezdetű.
Skaricza Máté (1544–1591) külföldi tanulmányai után lelkipásztorként működött hazájában. Három éneke él tovább mai napig a gyülekezetek énekrepertoárjában: az igehirdetés előtt énekelhető Megáll az Istennek igéje; a Drága dolog az Úr Istent dicsérni és a Reménységemben hívlak Uram Isten kezdetűek.
Sztárai Mihály (1520–1574) fiatalon a Ferenc-rendbe tartozott. Külföldön teológiát és zenét tanult. Később lutheránus lett. „Magyar Dávid”-ként emlegetik. Erdélyi gyülekezeteink is nagy szeretettel éneklik Mely igen jó az Úr Istent dicsérni kezdetű, a 92. zsoltár alapgondolatára épülő parafrázisát, valamint a 34. zsoltár alapján írt Mindenkoron áldom az én Uramat kezdetű énekét.
Szegedi Kis István (1505–1572) Zwingli irányát képviselő reformátor, költő. Hat énekét tartja számon az irodalom. Legismertebb a Jövel, Szentlélek Isten, tarts meg minket igédben kezdetű pünkösdi ének.
Dávid Ferenc (1520–1579) előbb evangélikus, majd református papként működött, de a Szentháromság-tagadó írók műveinek hatására unitáriussá lett. Törvényes eljárás alá került, majd Déva várában fogságban meghalt. Adjunk hálát mindnyájan kezdetű énekét abban a periódusban írta, mikor református lelkészként működött. Az ének a XVI. századtól folyamatosan benne maradt a református repertoárban.
Ilyen előzmények után nemcsak, hogy nem hagyhatjuk el a gyülekezeti éneklést, hanem az „ecclesia semper reformari debet” elve alapján azt folyton megújuló lelkülettel kell végeznünk. Így kapcsolódhatunk be öt évszázad Istent dicsőítő éneklésébe.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
