A Kertben előbb-utóbb magunk maradunk. Beültethetjük korai és későn termő, egynyári és évelő álmokkal, árnyas gondolatokkal, ég felé nyúló emlékekkel. Asztalt teríthetünk benne, hívhatunk vacsoravendégnek rokont, barátot, jó ismerőst. A virrasztás idejére mindenki elköszön. A Kertnek ugyanis éppen ez a rendeltetése. Csendet adni önmagunk megtapasztalásához, félelmünk átéléséhez és talán pillanatnyi vagy hosszú távú elhallgattatásához. Leküzdést szerettem volna írni, de az túl erős szó. Hiszen azon az örök érvényű éjszakán, az Olajfák hegyének lábánál Ő, az Emberfia is félt. Ha csak egy pillanatra is, ha a Megváltó áldozatkészségével is, de megismerte az érzést, ami naptári időtől függetlenül minden új tanítványt és tanítástól elzárkózót megkísért. Számomra ez a húsvéti történet legmegrázóbb mozzanata.
Nagypéntek van, harangok csendjébe öltözik a világ. Ilyenkor mindig erőt vesz rajtam a profán vágy, hogy visszafele tekerjem az időkereket. Nem egyórányit, mint a téli időszámítás hajnalán, nem is egy évet, hanem kétezerszer annyit, a Gecsemáné-kertre leszálló éjszakáig. Jó lenne ott járni, villámcsődületet szervezni, és megvédeni az árulótól az Igazat. Vagy legalább megpróbálni segíteni. Rajta és önmagamon. Együtt szorongani vele, és általa megvigasztaltatni. Persze, tudom, hogy a feltámadáshoz vezető út legfontosabb állomása a kereszthalál, mégis gyerekes makacssággal szeretném felmenteni alóla az emberarcú Krisztust. Azt, aki puszta jelenlétével gyógyított, táplált, kenyeret és halat szaporított. Aki a mostani gyengén látó, időnként teljesen vak, mozgásában illúzióktól korlátozott világon is segítene. Akiben talán elveszített szülőt, nagyszülőt, az elvárásoktól mentes, tökéletes szeretet vonásait ismerhetnénk fel. Vágyam egyértelműen önző, és persze kivitelezhetetlen. Mégis, nagypéntekről nagypéntekre a hatalmába kerít.
Ahogy kisgyermekként betlehemest játszunk, és velünk együtt változik, komolyodik a játékos megbízatás – egyik karácsonytól a másikig bárányból pásztorrá, angyallá változunk, majd Máriaként, Józsefként fogadjuk a jászolhoz érkezőket –, úgy válunk felnőttként a mindennapok passiójának főszereplőjévé. Talán évente többször is magunkra maradunk félelmeink kertjében, megjárjuk keresztútjainkat, aztán egyszer csak „túl vagyunk a nehezén”, és lélekben megújulva térünk vissza önmagunkhoz és szeretteinkhez. Ezek persze hétköznapi, sokszor alig érzékelhető feltámadások, mégis értelmet adnak a létezésnek. A nagypénteki várakozásnak, a harangébresztő húsvétvasárnapnak. A helynek, ahol majd újra magunkban őrködhetünk. A Kertnek, ami mi magunk vagyunk.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
