Mostanában úgyis nagyon időszerű. A jogos felháborodáshullám, amelyet a szocdem(agóg) kormány intézkedése váltott ki nyelvünk beszélőinek körében (sajnos, csupán abban a közegben), alkalmat nyújt mindenféle kommentárra, a gondolatok megfuttatására.
Mostanában úgyis nagyon időszerű. A jogos felháborodáshullám, amelyet a szocdem(agóg) kormány intézkedése váltott ki nyelvünk beszélőinek körében (sajnos, csupán abban a közegben), alkalmat nyújt mindenféle kommentárra, a gondolatok megfuttatására.
Százéves nemzetbarátaink sérelmesnek találják könyveikben, közleményeikben, tankönyveikben, és mint a nemzeti elnyomás csúcsát emlegetik az Apponyi-féle népoktatási törvényt, amit még 1907-ben hozott a vallás- és közoktatási miniszter. Ebben az elemi iskolai (népiskolai) oktatást ingyenessé tette, és előírta a magyar nyelv kötelező tanítását az ország minden iskolájában (tehát a nemzetiségi iskolákban is). Nem azt mondta, hogy ezt csak magyarok (faj- és vérmagyarok) oktathatják. Bárki ráállhatott, akinek volt vizsgája, képesítése – a néptanítóknak volt a XX. század elejére –, viszont feltételhez kötötte az államsegélyt. Csak azok az iskolák nyerhettek támogatást a minisztériumtól, amelyek tanították az állam nyelvét. Márpedig a Monarchia nem hitt, nem hihetett közeli bukásában, eltűnésében, Magyarország feldarabolásában és tartós megbüntetésében. Fontosnak tartotta az országos nyelvi kommunikációt. (Ha másként tett volna, akkor az ország hűdötten ült és fejére hamut, isát és purt hintett volna, hogy a nemzetiségek örvendező szümtükkel lássák a nemzethalált.)
Másfelől – hogy szelídebb vizekre evezzünk – eszembe jut saját iskoláskoromból az idegen nyelvek tanulása. Nyelvtankönyveink, melyek évjáratom számára az ötödikben kerültek elő a tanügyi tochuva-bochuból (ez a zűrzavar bibliai héber megnevezése), valamilyen pedagógiai megfontolásból olyan szavakat tanítottak nekünk, amelyek az iskolával, az iskolai élettel vannak összefüggésben: fekete tábla, becsengetés, katedra, tankönyv, kréta, jelszavak a falon, osztályterem stb. (a széknek és asztalnak megbocsátottak, beengedték őket a nyelvi gyönyörök közé). Nos, ezeket a szavakat a felnőttéletben aligha használjuk franciául, németül, angolul vagy olasz-orosz-spanyol vetületben, holott latinból szerencsére itt efféle ostobaságokat nem követtek el, tekintve, hogy a görög római scholákban nem volt fekete tábla és nem csengettek be Akadémosz ligetébe, amire a tanulók (dicipuli) sietve beszaladtak, hogy még Arisztotelész tanító bácsi és Cicero tanár úr előtt letöröküljenek vagy kuporodjanak a földmágnesességhez közeli padlóra, kőre. Latinul ezeket nem okították, igaz, beszédgyakorlatokat sem. (Nem készítettek ui. apácának, szerzetesnek, papnak.) A latin mondások között az elsőként ismerkedtünk meg nyolcadikban azzal az aranymondással, hogy Non scholae sed vitae discimus (aminek magyar megfelelője: nem a sulinak biflázunk, hanem a Nagybetűs Életnek).
A beszédgyakorlatokról jut eszembe, hogy az iskolában szerzett akkori nyelvtudásunkat úgy hegyezték, hogy nem tanultunk Párizsról és Londonról, Berlinről – lett légyen akár a német rettenetesen demokratikus Walter Ulbricht-i szovjet megszállási zóna –, hanem arra szoktattak, hogy mi kalauzoljuk majd a hazánkat megcsodálni jövő külföldieket, tehát Bukarestben például a Scânteia házat mutassuk meg és az új munkáslakásgettó-negyedeket, a Kárpátok bérceit és a szorgos parasztokat a kollektívmezőn, a Fekete-tengert, Konstancát és Mamaia mondén szocialista tobzódását. A Feketeügyet és a fekete ügyeket ne. Amúgy sem tudtuk volna méltó szavakkal elítélni.
Arról szó sem lehetett, hogy mi utazzunk külföldre aktív nyelvtudás birtokában, hogy mi ismerjük meg azt a világot, amely az imperializmus mocsarában vergődik, és látszólag, de csak látszólag, prosperál, hiszen társadalmát az osztályhercehurca szaggatja szerte... Ellenben Moszkvát,
Leningrádot szabad volt ismernünk azután is, hogy kivonultak drága hazánkból a Vörös Hadsereg egységei.
Arról sem, hogy valami gyakorlati dolgot is elsajátítsunk, például hogyan kérjünk egy pohár vizet Lyonban, ahol mégsem krétát kérünk, mert nem eszünk meszet, ha megszomjúhoztunk. Emlékszem, egykor Sz. V. osztálytársam próbálkozott élettel betölteni a nyelvórát egy ómódi francia nyelvkönyvből, és ‘a pohár vízhez’ fölöslegesen határozott névelőt is csatolt, így a verre d’eau helytelenül verre de l’eau lett, ami kiejteve úgy hangzott, hogy verdő ló. Erre az utolsó padban unatkozó gazdálkodófi, Szombati Szabolcs megszólalt: a lovat pedig nem szabad verni, te hülye, még franciául sem.
