Petri György: Barokk elégia

Hitetlen ujjal kockát pörgetünk

eljátszva tétován egy nő hajával – 

vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt

kövön lesikló víz zuhatagát

osztanánk öt ficánkoló nyalábra,

nyugtalan ujjainkat

bontatlan áramába ártva?

Hogy szikrázott fel páros képletünk?

Mint eshetett, hogy bámész mosolyával

a mozdulatlan nyüzsgésből kivált,

mozdulatlanul helyére talált?

Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára?

Hogy lesz sok néma, szétszórt

pontból beszédes csillag-ábra?

S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk,

fülelve tudós homlokráncolással,

mint betegnek zörejlő mellkasát,

önszivünkben az idegen világ

ismeretlen értelmű morajára,

– nem mintha szólna szó, nem

mint hívek a harang szavára.