Páros múzsafaggatás, avagy ketten a vízparton

Akinek volt már alkalma költői párosban dolgozni, az nagyjából tudja, hogy miként működik a kétlovas hintó. Vagy a kétökrös szekér (nem is tudom, van-e ilyen?) És azt is megérti, hogy miként horgászik két ember ugyanazon a vízparton – reménykedve és ugyanakkor állandóan egymásra sandítva.

Tény, hogy költői párosban dolgozni csöppet sem a természet ellen való – csupán csak ritka esemény.

A lírai Én ugyanis zsigerből nem szeret függni senkitől: úgy és olyannak akarná megmutatni magát, amilyennek a fennvaló teremtette – a maga öntörvényűségében. Számára az egyéni mutatvány az igazi, a személyes értékek a valódiak.

S akkor mégis, miért a lírai „fagyöngyök”, költői társulások? Mit nyújt az a költői helyzet, amikor két költő szinte egyszerre mondja a magáét? Hogyhogy nem vesznek belé a zűrzavarba?

Legyen ez a páros múzsafaggatók titka. Ennyi titokzatosság megfér a költészet lombdús fájának ágai közt.

Albert-Lőrincz Márton és Hadnagy József ráadásul nyitott emberek. Hosszú távon is képesek elviselni a páros költés nyűgét – a kötelező lírai menetrend fegyelmét. Tudják: az áhított visszhangot úgy kapják meg a legbiztosabban, ha nem a saját szavaikat, gondolataikat várják görcsösen visszahallani. Ha elfogadják, hogy az egyes ember, legyen bár alkotó, inkább csak apropó a teremtés fáján. A gyümölcsök egyike, hogy legyen kínálat is, ne csupán számszerű bőség a termésben.

A Kronosz kövei* szerzői kettőse ritka versajándékkal kopogtat tékáink ajtaján, mint akikre váratlanul rámosolygott a szerencse. Hogyisne, amikor értelmes költői játékuk hasznos lírai tapasztalatcsereként bizonyította, hogy egyazon múzsa képes két urat is szolgálni egyszerre, s egy jó elképzelés, egy pontosan bemért kötetcím csodákra képes: olyan eredményre, melyben kevesebb a mutatvány, de több a tényleges teljesítmény.

A kötet olvasata két irányból is lehetséges.

Szellemileg izgalmas lehet az elrendezés folyamatát követni, ahogy egymásra épülnek, egymásba fogózkodnak a téma- és gondolatmotívumok, de közelíthetünk úgy is, hogy egymásból bontjuk ki az összeillő elemeket, s abban, ahogyan az idő változandósága a kő tartósságával mindegyre kiegészül, tulajdonképpen életünk távlatainak koordinátáit láthatjuk. Kronosz úgy lépked a kötet versein át, mint az óvatos, megfontolt ermber a gyors vizű gázló kiálló, síkos kövein.í

Albert-Lőrincz Márton szerint a közös kötetet létrehozó örömzenélés tulajdonképpen kétszemélyes kaláka eredménye: „A kalákás régi szokás szerint/ hívatlan jelentkezik.// A kalákát régi szokás szerint/ visszasegítik.// A kalákásnak felírják a nevét.// A kalákást, ím, így el nem felejtik.” (Kaláka)

Hadnagy József a játék megtartó erejére esküszik: „A kocka el van vetve,/ meglátjuk, elsüllyed-e/ a Rubiconon,/ s onnan gurul-e tovább?// Nem üveggolyó,/ és két öreg szamár/ álmodja a távolságot…” (Alea iacta est)

Amit kötetével a költői páros elénk tár, az maga az élet, ellentmondásai bonyolultságába rejtve – s bár más-más fegyverzetben és megközelítésben, egybehangzóan azt üzenik számunkra, hogy bármit is mér ránk Kronosz a jövőben, remélhetőleg mindenből vers lesz.

Csakhogy: „Költő vagyok./ Ingyen vagyok./ Nekem szorít,/ másoknak meg se kottyan/ az ilyen hatalom.” (Albert-Lőrincz Márton)

Viszont: „Költőnek lenni örök/ száműzetés: előbb a/ szóba, majd egy aranykorba,/ ami még nem jött el, és nagy/ valószínűséggel el se jön soha… (Hadnagy József)

*

A lecke tehát fel van adva: a vízparton ülők, száműzöttek vagy sem, hirtelen azt látják, hogy nincsen part, minden szabadon árad, mint ahogy nincsenek tabuk sem, viszont mindennek a mélyén ott rejtőzik a Mérték, s ennek is a mélyén, bár jócskán kristályosodva-kövesedve: maga az Érték.

*Albert-Lőrincz Márton – Hadnagy József: Kronosz kövei. Szeptemberi versek. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2017. A kötet elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban és szabadon letölthető.

Cseke Gábor

Forrás: Káfé Főnix, irodalmi és fotóművészeti lap