A Palota őre
2014-01-21 15:36:30
- Nagy Székely Ildikó
Sz. István százéves álmokat őriz. Sok ezer virradatot és napnyugtát megélt már a hatalmas falak között, reggeli fényében és éjszakai méltóságában is ismeri a marosvásárhelyi Kultúrpalotát, ahol több mint másfél évtizede biztonsági őrként dolgozik.
Sz. István százéves álmokat őriz. Sok ezer virradatot és napnyugtát megélt már a hatalmas falak között, reggeli fényében és éjszakai méltóságában is ismeri a marosvásárhelyi Kultúrpalotát, ahol több mint másfél évtizede biztonsági őrként dolgozik. Tudatában van felelősségének, nem csoda, hogy bizalmatlanul néz rám, amikor a pár lépésnyi kapusszoba ajtaján bekopogok. Vonakodva hellyel kínál az apró képernyőkkel, riasztóberendezések gombjaival és kulcsokkal teli helyiségben, aztán lassan mesélni kezd. Négyen töltik be ezt az állást – magyarázza –, rendszerint 12 órát dolgoznak és 36 órát pihennek, de van amikor rövidebb a munkaidő.
– Ma este 7-kor jöttem be, és holnap reggel 7-kor távozom. Holnapután újra itt leszek… Egy pillanat, szünet van – egyenesedik ki hirtelen, és már indul is a folyosó felé. Megmerítkezik a koncertre érkezettek hangtengerében, aztán visszatér. Karcsú, fiatal nő néz be az ajtón.
– Nem érkezett ide egy vonó? – kérdezi izgatottan.
Az őr már nyújtja is a keresett tárgyat. A hölgy arca felragyog.
– Mindenhol kerestem, pedig első perctől ide kellett volna jöjjek – mondja, és öleléssel búcsúzik. A következő pillanatban öltönyös úr és két gyerek tűnik fel a szobácska előtt.
– Ugye, itt hagyhatják a fiúk a kabátjaikat, hogy ne kelljen felcipelniük a páholyba? – néz rá a férfi. Az őr bólint, egyértelmű, hogy valamilyen módon a látogató is a Palotához tartozik. A koncert folytatódik, most már beszélgethetünk.
– Korábban mivel foglalkozott? – tudakolom.
– Bogáti születésű vagyok. A nyolcvanas évek második felében a radnóti hőerőműnél dolgoztam, aztán a forradalom után két évig Magyarországon vállaltam munkát. 1992-ben hazajöttem, családot alapítottam. Így kerültem ide, Marosvásárhelyre. A kilencvenes években üzleteltem, volt egy konszignációm. Amikor már nem ment az üzlet, abbahagytam. Akkor kerültem ide.
– Milyen érzés a Palotában dolgozni?
– Nagy megtiszteltetés. Kevés embernek adatik meg a lehetőség, hogy egy évszázados műemlék épületben töltse élete jelentős részét, vannak, akik irigyelnek is ezért.
– Mivel telik itt a napja?
– Én felelek azért, hogy ki jön be és ki megy ki innen. Hétfő kivételével mindennap van látogatási program, ha egy turistacsoport érkezik, én igazítom útba őket. Igaz, inkább a nyári időszakban jönnek érdeklődők, főleg külföldiek. De az előadásokra máskor is sokan begyűlnek, olyankor is figyelnem kell, hogy minden rendben legyen. Sok hírességgel találkoztam már itt.
– Az éjszakák milyenek?
– Előadások estéjén rendszerint tizenegy óráig van itt mozgás. Amikor minden elcsendesedik, olvasgatok. Tévézni is lehet... Két-három óránként szétnézek az épületben, minden termet bejárok. Az beletelik egy jó félórába.
– Előfordult, hogy valamilyen rendellenességet észlelt? Esetleg lopási kísérletet…
– Minden be van kamerázva, ezt mindenki tudja, nem is történt soha bűncselekmény. Az viszont előfordult régebb, amikor kemény telek voltak, hogy a hajléktalanok bejöttek egy-egy ingyenes előadásra, aztán éjszakára elbújtak valahol az épületben. Öt-hat éve pedig, amikor a padlást javították, „szárnyas egerek” is előbukkantak, meg is indult miattuk mindegyre a riasztó.
– Előadások, koncertek után sokszor talál elhagyott tárgyakat?
– Majdnem minden koncerten valaki elveszít valamit. Fél pár kesztyűt és pénztárcát is hagytak már itt pénzzel, iratokkal. Ez utóbbi egy fiatal lányé volt, felhívtam, a barátját küldte a tárca után. De nem mindig kerül meg a talált tárgy gazdája, van, hogy az illető nem is tudja, hol hullatta el azt a bizonyos tárgyat. Mi egy-két évig megőrizzük, amit találunk.
Beszélgetésünk végén arról érdeklődöm, hogy tudja megjegyezni, hogy a számtalan teremhez melyik kulcs illik. Sz. István a hátam mögötti falra mutat, apró rekeszekben sorakoznak ott a kulcsok, mindenik alatt fel van tüntetve, hogy hova való. Mielőtt indulnék, váratlanul megkérdezi, megmutatnám-e az újságírói igazolványom.
– Vannak, akik azzal jönnek be ide, hogy ötven évvel ezelőtt itt dolgoztak, háziaknak számítanak. Pedig csak a mosdóba szeretnének menni. Ha azzal kezdenék, szó nélkül megengedném, de ha fontoskodnak, lekezelnek, az zavar – szabadkozik. Pedig jó néven vettem, hogy igazoltatott, hiszen ezzel is megerősítette azt, amit első perctől érzékeltetett: az álomlelkű óriás biztonságban van.
