Viola gyakran álmodott a Házról. A nagybetűsről, ahol megpihen az időkerék, és ahova nem érnek el a betonszürke hétköznapok mellékzörejei. Ahol mesélni tud a csend, és ahol az ültető, öntöző, szüretelő kézbe a teremtés ereje költözik. Ahol hálásak a fák és a füvek.
Sokáig hordozta magában ezt az álmot, és néha átvillant rajta, hogy talán lenne esély valóra váltani.
– Sohasem szórtuk a pénzt a férjemmel, a nyaralások is külföldi luxusutazások helyett tóparti kempingezésből, horgászásból álltak, így mindig maradt tartalékunk – kezdte történetét az ötvenes évei derekán járó asszony, miközben tejszínhabot fújt a forró kávéra. – Amikor a nagyobbik fiam egyetemre ment, a kicsi pedig leérettségizett, és elvállalt egy három hónapra szóló hollandiai munkát, a tömbházélet hirtelen fojtogatóvá vált számomra. Tulajdonképpen korábban is az volt, csak az állandó rohanásban nem vettem észre. Szerencsémre a férjem is hasonlóan érzett – valahogy mindig egy hullámhosszon voltunk, szinte tükröztük egymás lelkivilágát –, így nem kellett győzködnöm, hogy lépjünk ki a megszokott, háromszobás életünkből. Eladni, persze, nem akartuk a lakást, az a gyerekek öröksége. Azt terveztük, hogy a félretett pénzünkből vásárolunk egy vidéki házat, ahova hétvégente elvonulhatunk, és ami a nyugdíjas éveinkre majd állandó otthonunkká válik.
– Sok időbe telt, mire megtalálták a megfelelő ingatlant? – szóltam közbe.
– Több mint egy évig keresgéltünk. Újsághirdetéseket böngésztünk, órákat kóvályogtunk az interneten. Párszor úgy éreztük, megvan, amire vágyunk, de aztán újra meg újra csalódnunk kellett. Volt egy tündéri házikó, amit majdnem meg is vásároltunk, az utolsó percben azonban kiderült, hogy nincs tisztázva a jogi helyzete, az Amerikában élő örökös pénz ellenében sem akar lemondani a részéről. Az is előfordult, hogy a tulajdonos elvárta volna, hogy a ház ára mellett az adásvétel minden kiadását mi fizessük, és ez csak a személyes találkozáskor derült ki. Fontos szempont volt az ingatlan állapota is, hiszen nem egy düledező viskóra vágytunk. Szinte feladtuk a keresést, amikor egy családi barátunk egy nyárádmenti házat, az ismerőse eladó ingatlanját ajánlotta a figyelmünkbe. Elmentünk, megnéztük, és pár héten belül a miénk is volt. Bármennyire sziruposan hangzik, ez amolyan „első látásra szerelem” történet.
– Hogyan változtatta meg az életüket ez a lépés?
– Kezdetben minden hétvégénk a ház rendbetételéről, csinosítgatásáról szólt. Nem vágytunk luxuskörülményekre, csak azt szerettük volna, hogy minél otthonosabb legyen a jövendőbeli életterünk. Átfestettük a falakat, az ablakkereteket, az ajtókat. A férjem, aki mindig nagy barkácsoló volt, kandallót épített a nagyszobába, a ház mellett pedig egy fedett teraszt is kialakított. Persze, mindez nem egyik napról a másikra valósult meg, sok türelemre, kitartásra volt szükség. A dolgunkat mindenesetre jelentősen megkönnyítette, hogy a ház közművesítve volt. Számomra a legnagyobb élvezetet a kerti munka jelentette. Mindig szerettem kertészkedni, de eddig be kellett érnem az erkélyen nevelt ibolyákkal, most azonban teljes mértékben kiélhettem ezt a szenvedélyemet. Uborkát, hagymát, paradicsomot, fejes salátát ültettem, és nagy örömömre majdnem minden megmaradt. Az orgonacsemetém és a tulipánjaim is megköszönték a törődést. Őket a kapu mellé tettem őrnek – kacagta el magát beszélgetőtársam, majd a szőlőültetvényről mesélt, amely nemsokára szüretre hívja a családot és a barátokat. Később újra a házra terelődött a szó.
– Minimális anyagi ráfordítással sikerült kényelmes, barátságos fészekké varázsolni. Ezen mindig minden vendég elcsodálkozik. A vadonatújnak látszó, hangulatos függönyöket turkálóból szereztem be, jó pár bútordarabra pedig használt tárgyak internetes piacán találtam. De van néhány teljesen ingyen kapott kellék is. A kisebbik fiam a hollandiai szezonmunka után egy északi országokba árut szállító cégnél helyezkedett el. Mindig az volt a vágya, hogy kamiont vezessen, így ez számára az ideális állás. A munkaprogramon kívüli időben igyekszik minél jobban megismerni az adott városokat, és ezeken a terepszemléken gyakran talál teljesen jó, kiszuperált használati tárgyakat. A vendégszobánkban lévő, barokk stílusú pad, az egyik asztalka és a kinti tűzhely fölé felhúzott, hatalmas napernyő is az utcán várta. Igaz, a szemétre tett pad darabjaira volt szedve, de ő összegyűjtötte a tartozékokat, aztán amikor hazajött, az apjával összeszerelték. A külföldről hozott kincsek közül két kedvencem van, az egyik egy madáretető formájú szappantartó, a másik egy hintaszék. A legjobban, persze, nem is a tárgyaknak örülök, hanem annak, hogy kiderült, családunk legfiatalabb tagja vérbeli kincskereső.
– Egy idő után nem válik fárasztóvá a kétlaki élet? Hétközben a városban, hétvégén vidéken? – vetettem fel távozás előtt.
– Ellenkezőleg, a falusi házunkban töltött napoknál pihentetőbbet el sem tudok képzelni. Sokszor csak végigheverek a meggyfák közé feszített függőágyon, és élvezem a lombokban bujkáló fényt. Sokáig azt hittem, a tökéletes boldogság illúzió, de most már tudom, hogy létezik.
