Odalent

• 2014-11-18 16:00:25

• Nagy Székely Ildikó

Mardare Claudiu életének csaknem egynegyedét föld alatti sötétben, por, víz és a beavatatlan számára túlviláginak tetsző hangok között töltötte.

Mardare Claudiu életének csaknem egynegyedét föld alatti sötétben, por, víz és a beavatatlan számára túlviláginak tetsző hangok között töltötte. Egy kórházi ágyon beszélgettünk, a marosvásárhelyi 2-es számú járóbeteg-rendelő épületében működő Munkaegészségtani Klinika egyik kórtermében. Előzetes bejelentés nélkül érkeztem oda, azzal a kéréssel, hogy egy bányában dolgozó – vagy aki régebben ott dolgozott – beteg élettörténetét szeretném meghallgatni. Amikor az 1-es számú kórterembe bekopogtam, négy férfi fordult az ajtó felé. Hárman közülük azonnal a Claudiu történetét ajánlották a figyelmembe, és a javasolt beszélgetőtárs nem szabódott. A többiek kérés nélkül távoztak a helyiségből, és a következő percekben elképesztő pontossággal körvonalazódtak előttem évek, napok és helyszínek. Mintha egy láthatatlan papirosra vázolta volna fel az elmúlt idő paramétereit a ritka emlékezőképességgel bíró, kifogástalanul udvarias bányamérnök.

– Vaslui megyében születtem, Huszvárosban, mezőgazdász szülők gyermekeként. Kemény teleket húztunk ott ki, néha másfél, kétméteres hó esett. 1980-ban, 13 éves koromban költöztünk Dévára. Ott apámék építőtelepi munkásként keresték meg a mindennapit. Középiskolásként a dévai bányászati ipari líceumba jártam villamosipari szakra. Apám ösztönzésére 1986-ban felvételiztem a petrozsényi Bányászati Intézetbe, amely most már a Műszaki Egyetem nevet viseli. Sikeresen vizsgáztam, de nem kezdhettem el a tanévet, ugyanis behívtak katonának. Kilenc hónapot szolgáltam Arad megyében, Máriaradnán, a gyalogosoknál. 1987-ben aztán végre elkezdtem felsőfokú tanulmányaimat.

– Miért választotta a bányászatot?

– A középiskolába gyakran jöttek olyan öregdiákok, akik a Bányászati Intézetbe jártak. Ők mesélték, hogy milyen jó élet van ott. Az sem volt mellékes, hogy azzal a végzettséggel a honvédelmi minisztériumhoz tartozó szerveknél is el lehetett helyezkedni, ugyanakkor a bányaiparban a bér is köztudottan magas volt. Meg aztán mindig is tetszettek a kihívások, úgy gondoltam, elég bátor és felelősségtudó vagyok ehhez a hivatáshoz. Jól is tanultam, dicsekvés nélkül állíthatom, hogy az első évet kilenc-tízessel zártam. Nem akartam csalódást okozni a szüleimnek, akik miattam görnyedtek a lapát mellett.

– Az egyetemi évek alatt bizonyára szakmai gyakorlatot is végeztek.

– Minden tanév végén egy hónapot a Zsil-völgyi bányák valamelyikében dolgoztunk. Elsőként, 1988-ban a livezényiben, a következő évben a gyalári vasbányában, aztán Gorj megyében, 1991-ben pedig a dâljai bányában.

– Emlékszik még a föld mélyében töltött első órákra?

– Bevallom, nagyon izgultam, talán féltem is egy kicsit. De lassan megszoktam a lenti világot. 1992-ben fejeztem be tanulmányaimat. A rendszerváltás után megszűntek a kötelező kihelyezések, de nekem sikerült állást találnom abban a bányában, ahol az utolsó egyetemi gyakorlatot végeztem. Az oktatási rendszer visszásságai következtében sokkal több volt akkoriban a mérnök és az almérnök, mint a szakmunkás, így inkább ilyen munkaerőre volt szükség. A dâljai bányában én is munkásként kezdtem. Egy év múlva a robbantási munkálatokhoz kerültem. 1994-ben aztán mérnöki állásokat hirdettek meg, attól az évtől 1999-ig bányamérnökként dolgoztam Dâlján. Amikor a bányát bezárták, a Petrozsény keleti részén lévő lónyai bányába, 2007-től pedig a petrilaiba kerültem. 2013-ban nyugdíjaztak.

– A bányászélet mellett volt lehetősége a családjával együtt lenni?

– Volt, ugyanis napi hat órát töltöttem a bányában. Négy műszakban dolgoztunk körforgásszerűen, az első műszaknál hajnali 4-kor jött utánam az autó, 4.20-kor már az államtól ingyen kapott meleg ételt fogyasztottuk a bányászok étkezdéjében, 4.30-ra munkaruhába öltöztünk, és 4.45-kor az előttem lévő műszakban dolgozó kollégám telefonon jelentette az aktuális helyzetet. 5 órakor a gyülekezőhelyen szétosztottam a munkásokat az egyes munkapontokra, 5.20-kor pedig telefonon jelentettem a bánya diszpécserének a helyzetet. Ezután 2,5 – 4 kilométert gyalogoltunk a bányáig, ahol 6 óra körül kezdtem az ellenőrzéseket, aztán újabb telefonos jelentés következett (beszélgetőtársam a forgatókönyv minden mozzanatát percről percre vázolta), az utolsó ellenőrzést 12-kor végeztem. Igyekeztem mindig megérteni az alkalmazottakat, egyenrangú félként kezeltem őket.

– Volt-e része tragikus balesetekben az évek során?

– 1997-ben a dâljai bányában egy robbanás következtében hét munkatársam vesztette életét. Én a bánya egy másik részén tartózkodtam akkor. 2008. november 15-én pedig a petrilai bányában történt robbanás, akkor 12-en haltak meg. Egy szombati napon történt a tragédia, én akkor nem voltam szolgálatban, de láttam, amikor kiemelték a holttesteket. Soha nem felejtem el az égett hús szagát, ami akkor megcsapott. Egy 40 éves kollégám is az áldozatok között volt, akivel csoporttársak voltunk az egyetemen.

– A tragédiák után soha nem gondolt arra, hogy jobb lenne felhagyni a bányászattal?

– Gondoltam, de nem volt más lehetőségem. A 22 éves fiamat azonban az életem árán is visszatartottam volna ettől a szakmától. Ő Angliában dolgozik sofőrként.

– Fizikailag, lelkileg nem viselték meg a föld mélyében töltött évtizedek?

– Főleg fizikailag. A bányászlámpa a térnek csak egy kis részét világítja meg, a folyamatos sötétség pedig gyengíti a látást, az állandó zajok a hallást károsítják. Sokszor a fejünkre hullt a por, ránk csepegett a víz. A nedvesség reumát, az erőltetett testhelyzetek pedig – sokszor szűk folyosókon négykézláb haladtunk át –, gerincbántalmakat okoznak. Én két foglalkozási megbetegedéssel küszködöm, a gerincemmel vannak problémák, a szénportól pedig szilikózist kaptam.

Indulás előtt beszélgetőtársam szabadidős tevékenységei is szóba kerültek, elmondta, hogy mióta nyugdíjas, több ideje jut szenvedélyére, a futballra, korábban edzőtanfolyamot végzett, és gyerekek felkészítését is vállalta. Emellett, mikor teheti, kirándul, és igyekszik minél több időt tölteni a friss levegőn.

Elköszöntünk, de félóra múlva telefonon hívott, és arra kért, feltétlenül említsem meg, mennyire hálás a munkaegészségtani klinika személyzetének, különösképpen pedig Szász Zsuzsánna doktornőnek, aki a rendszeres beutalások idején mindig rendkívül kedvesen fogadja.