Nyüves pálinka

• 2011-09-30 12:45:24

• Bölöni Domokos

Ács Kothár azóta sem jön elő, legfeljebb egyszer-másszor, néha-léha, mikor reménytelen pincemélyi süllyedésben találva fülembe ordítja, hogy immár: Sallárijom, elég volt! Elég a lopóból, elég a nyüvesből, elég mindenféléből. Szót fogadnék, de most már késő.

’Sszam a ködödet!, üvölti aznap már sokadszorra. Nanya bevágta a pinceajtót, hallottam, amint nagyot csattan kívül a vasretesz, olyan sötét lett hirtelen, hogy beleütöttem az orrom, s csak hosszú percek múltán, reszketve tapogattam ki, előbb hogy megindult-e az orrom vére, aztán hogy a sötétség tulajdonképpen a nyirkos-nyálkás fal, ettől úgy megriadtam, az utolsó rángásig kiment belőlem az erő, összerogytam, mint a levágott bárány, szerencsére valami nagyon puhára érkeztem, hűvös volt és nyugtató, kezemmel azt is kitapogattam, a kis homokbucka, melybe a murkot szoktuk eldugni a tél hidege elől, akár meg is nyugodhattam volna, de akkor ismét felhangzott a rikácsolás, ’Sszam azt a mucsok ködödet!, Nanya nem mer durvábban káromkodni, mert retteg az Isten haragjától, ezzel a csaknem állati félelemmel vasárnaponként töltötte fel magát, híresen kiabáló papunk földi poklokat ecsetelő, igen érzékletes prédikációiból. Ha vasárnap vecsernyéig követtem el valamit, még csak meg sem szidódtam, vecsernye után viszont változott a hangfekvés, mert azoknak, akik a délelőtti istentiszteleten is ott voltak, megelőlegeztette a Fennvalóval a mennyország előszobáját a derék páter, akiben akkorra már jócskán dolgozott az ebéd közben felhajtott küküllői bor; süldő legény koromban egyszer magam is láttam a karácsonyi kántálást követő elszámolási összejövetelen, hogy a főgondnok rövid egymásutánban hatszor tölti meg a tiszteletes poharát, hetedszerre kifogyott a kancsó, újat kellett hozatni – szóval vasárnap délutánra feloldódott Nanyában a bűntudat, úgyhogy vaddisznózás után rendszerint kikaptam, hol a ruhám foltjai miatt, hol meg azért, mert társaimmal, a „kutyákkal” szilvát, körtét loptunk a saját kertünkből.

A pincehomály nem akar szakadozni, ma is irtózom a fénytelenségtől, mindenféle szőrös lüdércek jönnek elő a sarokból, ahol, jól tudtam, hiszen néhányszor már végigcserkésztem a pincét, éppen a boroshodók állnak, mellettük három fonott korsó, a nagyban a gyenge pálinka; a közepesben a jó, de még megkészítetlen fehér; a harmadikban, a kicsiben pedig az ihatatlan rezes, amitől menthetetlenül fejre áll a legmegrögzöttebb iszákos is.

Hiába mondogatom az elhárító versezetet, Kecskelaki becskekaki, boszorkányos bestye Kati, pocskondári csúfondár, csúfondári pocskondár, hess a p...ba!, a sűrű homály csak vastagodik, a szikrázó lüdércek pedig, mint valami farsangi bálban, lejtenek el az orrom előtt, szinte levitték a hajamat, észbe kapva ujjaimat védőleg fonom kuruzsmába, így aztán nem bántanak, de a surrogás, a zenétlen tánc nem szűnik, jön a harangozó szoknyás Bellang, párja a toronyfejű Tillang, utánuk sátáni röhögéssel Urdung és Burdung, aztán mérhetetlen dohogással Dunnyogi és Dünnyögi, végül teljesen elázottan Bullogi és Büllögi, a másik sarokból pedig, amelyben a krumplit és a marharépát tároljuk, hirtelen előugrik Umerula Józsi, villogtatja halnyelű bicskijét, Megölök mindenkit!, ordítja, éppen úgy, mint a Postás Pista lakodalmán, amikor fejéhez vágták a borosüveget, és a menyegzőt temetés követte, ekkor én már a Miatyánkot mondanám… – minduntalan belegabalyodom a szavakba, például hirtelen azon akadok el, hogy vajon mit jelent a „szenteltessék meg a te neved”, minek kell az Isten nevét külön is megszentelni, ha egyszer ő maga is szentség, hiszen minden Őtőle jön és Őhozzá tér meg –; nem sok időm jut a mediációra, mert valahonnan, biztosan a sugarasan széthullott káposztáskád reves darabjai közül, az álmaim réme, Ács Kothár vigyorog elő sátánian. Lilán langallik a szája, szikrázó pormadarak repülnek ki rajta, arcomat célozzák hosszú, görbe karmaikkal. Vedd a lopót!, parancsol Ács Kothár; „vakon” engedelmeskedtem, a lopótök mindig a vakablak párkányán pókhálósodik, Vedd a kalapácsot!, hallom újra, Üsd ki a dugót!, hát az nem nehéz, lazán áll mindig, mert Nagyapa több szakaszban szokja tiszteletét tenni a pincében: hajnalban egy korty bort, mikor csepűgatyájában kibattyog az udvarra vizelni; aztán frustuk előtt pálinkát, hogy csússzon rá a szalonnás rántotta; ebédre is bort, akkor felviszen egy-egy kancsónyit, fehér abroszra aranyló királyleányka, közbe-közbe bele-belehúz, hadd lám, nem kap-e rossz levegőt a drága nedű; és hát este, vacsora előtt; és aztán természetes, lefekvéskor nemkülönben.

Ács Kothár nem tűr ellentmondást. Ő vitt rá a bűnre is, miután hiába kerestem a kicsi karucámat, hogy Nanya ide hurcolta le, mikor hazacipárolt Jenőkééktől. Ács Kothár valamiért nagyon gyűlöli Nanyát. Nincs már ott!, kiáltja. A vén szipirtyó beledöglesztette a ganélébe!… A diókaristoló karóval keresgéltem a csűr mögött bűzlő gödörben, s meg is találtam a kis karucámat, de az immár semmire sem jó… Bánatomban szépen kibújtam a kapu alatti résen, amelyet Bokrász, a kutyánk horzsolt magának hosszú hónapok munkájával.

Mi tagadás, csavargás közben eltekeregtem.

Anyám bábaképző tanfolyamra utazott, úgy mondták, ő lesz ezután Kukuj Mári né, aki engem is kifogott, mikor hozott a gólya. Nanya előkapta a vérfavesszőt, amivel sátoros ünnepek előtt szokta illetni zsenge testemet, és körbejárt a faluban: Nagyutca, Nagyköz, a szégyentáblával; Kisutca, Kisköz, a Nyulak sikátorával. Kész. Hol vaagy, Domikaaa? Gyere elé, gyermek, mert szíjat hasítok a hátadbóóól!...

Mindenfélét elképzelhetett: a csűrben bujkálok, ahol egy vasládában ágyúhűznik lapulnak, amikkel szépen lehet harangozni, ha templomosdit játszunk; kiléptem a Disznólegelőre, hogy megtanuljam a kürtölést a pásztortól; leballagtam a Nagyhídhoz, halászni; fölmentem a Maksa alá, diót s mogyorót gyűjteni; még az is valószínűbbnek látszott, hogy közönségesen tarisznyájába gyömöszölt és lova hátán magával vitt a Musztikás, mint az, hogy játszani mentem az unokatestvéreimhez, a mostohatestvéreimhez, akiktől pedig nem is csupán vérfavesszővel, hanem derékszíjjal tiltanak. Mindkettő borzasztóan sajog, ám az utóbbi porig alázó, hiszen le kell tolni a gatyát is.

Amikor Nanya bemerészkedik az apámék udvarára, akiktől pedig mi, ugyebár „el vagyunk válva”, ki sem szabadott mondani a nevét, csak így: „Izécskének az apja, az a hitvány gazember!” – mi már az asztalnál ülünk, Jenőke, Magdika, Évike és Géza; és éppen kanalazzuk a „mostohaanyám” főztjét.

A kerteken át vérfavesszejével ösztökélve hajtott haza Nanya, és a többit már elmeséltem.

Na, sikerült?, kérdi Ács Kothár, mintha nem én volnék a vak. Na most, szípd meg!... Na most: add ide! Átnyújtom reszkető kézzel a lopót, ez a pohos kék szájú pedig csak úgy dönti magába a nagyapám borát.

Hé, neked jó a rezes is!, kacag. Majd valamitől megriadva hirtelen eltűnik.

Arra ébredek, hogy kint fekszem az udvaron, szemembe süt a nap, anyám és Nanya szinkronban átkozódva veszekszenek. Megmondtam, hogy ügyeljen rá, nem azt, hogy verje s pincézze!… Már jön is a válasz: Ez a megátalkodott bitang nem érdemel egyebet!… Az anyám: Hát nem látja, mit ért el vele? A gyermek bűzlik a nyüves pálinkától!…

A rezes pálinkának nálunk nyüves a neve. Mikor a pesti rokonságok itthon jártak látogatóba, az egyik tréfás kedvű sógor hitette el velük: azért olyan pokolian erős a rezes, mert „nyersanyagát” egyenként kell fölszedni, mégpedig a hullomásból; az elsőtől az utolsó szemig. A hernyók húsa hizlalja méregerősre. Attól kezdve reggeli előtt mindig csak „nyüvest” követeltek maguknak az egyébként igen kényes gyomrú, kákabélű vendégek.

Valami borzalmas keserűséget itatnak velem is. Ráng az udvar, a ház, a Nap. Hányok rendületlenül. Nem csitul a veszekedés. Ki sejtené, hogy az engesztelhetetlen gyűlölködés sohasem szűnik meg a két asszony között. A nagy lármára odacsődül a szomszédság. Nanya teli szájjal kürtöli ki, hogy az anyám nem is bábaképzésen volt, hanem azért vonatozott Dicsőbe, hogy elvétesse a következő bitangot. Magukból kivetkőzve esnek egymás kontyának, anyám megtépi és megveri Nanyát, cigánynés a szitkozódás, követi a siratózás. Életük végéig nem állnak többé szóba egymással.

Én pedig akarva, nem akarva mégis felnövök; és máig sem értem az egészet.

Ács Kothár azóta sem jön elő, legfeljebb egyszer-másszor, néha-léha, mikor reménytelen pincemélyi süllyedésben találva fülembe ordítja, hogy immár: Sallárijom, elég volt!

Elég a lopóból, elég a nyüvesből, elég mindenféléből.

Szót fogadnék, de most már késő.