2024. december 23., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A település a hasonnevű folyó – dehogy is patak – partján fekszik. Dimbes-dombos tájon, kies völgyben. És fenn van a térképen. Hivatalos román neve a magyar őshonos tükörfordítása.

A település a hasonnevű folyó – dehogy is patak – partján fekszik. Dimbes-dombos tájon, kies völgyben. És fenn van a térképen. Hivatalos román neve a magyar őshonos tükörfordítása. Jelentése erődítmény és róna. Ebből az edzett keresztrejtvényfejtők nem olasz, csak sima kockavadászattal könnyen kitalálhatják Kikről is beszélek.

Nos a Teled-Tavaszod-Őszöd-parti település ma már üdülőkörzet. Egymás után emelték főleg a kilencvenes változásokat követően a hétvégi házakat, nyaralókat, vityilovakat és menedékházakat. Van a faluban némi őslakosság is, erdőlök, alkalmi munkások, méhészek, kincsásók, de a történetiséget a maga giccsességében a Historia-csehó képviseli – anglicizált gönceivel nagyon drágán. Sőt a romantikakedvelő honfoglalóknak ott áll a maga 15-20 jurtájával a megtelepedett nomádság, nemes vonásaival és nem nemez ajtajával. Élelmiszerüzlet fenn a faluban, de a közösség tagjai – leginkább egy városból, pl. a miénkből – bőségesen hoznak magukkal elemózsi bácsit, teszem azt, nyereg alatt puhított ősi székely-magyar mititejt. Ezzel váltották ki egyesek szerint a kancatejet. Kumisz csak az időjárás lehet, ha egész nap zegernyézik.

Az emberek ismerik egymást, összejárnak, padlizsánt sütnek és sokoldalúan zakusznak, szilvát tesznek el, nyarat és napfényt, egy kis életkedvet. Erőt. Pihennek. Leginkább aktívan, hiszen afféle szólásmondásként gyűjtöttük fel a helyi folklórból az alábbi bölcseleti gyöngyszemet: amíg pihensz fiam, hányd ki a ganyét az istállóból. Ma már nincs istálló, nem is tartanak tehenet, mert a tejbegyűjtő elment korcsmárosnak, pénzgyűjtőnek, a géppel nyírt-kaszált füvet nincs kinek adni, ott rothad a telkeket kertelő árokban.

Az Őszöd-Tavaszod-Teled halban gazdag, pisztrángot mérnek az eurószerte neves csárdákban, a part tele van ellenőrökkel és félrenéző rendészekkel.

A nyaraló közönség összetartó, egymást segítő, azonos vélekedések tartják össze, hiszen minden vityillónak története van, a rátermettség, ügyesség, hozzáértés, szerezni tudás, kapcsolatrendszer, szerencse, szemfül a kulcsszó az építéstörténetekben. És rengeteg anekdotát tudnak, mindenkit ismernek már kintről, a civil életből. Ide mindenki előtörténettel érkezik. Ide tulajdonképpen nem lehet beszületni, ide csak beszármazni lehet.

Régi, híres település, ami nem akadályozza meg szorgos lakóit – az ősieket – abban, amint beköszönt a hét közepe, a szomorú ősz, a hosszú tél és a sáros tavasz, hogy ne induljanak beszerző útra: tűzifát szereznek be a nyaralók tornáca alól, a fészerekből, szép, gőzölt bükkfadeszkát, szerszámot, kint felejtett egyet-mást. Mások holdingba szerveződve vagy csak magányosan behatolnak az elhagyatottnak tűnő kastélyokba és ott összegyűjtik az utolsó szögig a mozdíthatót. Némelyik hétvégi ház, főleg a félreesőbbek, fölöttébb nagy látogatottságnak örvendenek. (És nem lehet más népekre, etnikumokra fogni a hiány keletkezését.) Mindenki sejti, ki a tolvaj. De ez egy közösség. És nem kérnek példás büntetést az orzóra. Mert bármilyen vityáz is a közösség, soha nem lehet eléggé vityázni.

Hiszen a kiszabaduló szívében könnyen lobban a harag és a bosszú, de leginkább kezében a szikra, melytől lángra kap egy évtizedek alatt összerobotolt hétvégi álom.

 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató