Nyakkendők, próbák, varázslatok

Mintha mindig ég és föld között kalandozna. Szélbe kívánkozó pitypangokhoz, gumivárban hempergőző kisgyermekekhez hajol le, máskor osztályterme ablakából felhőútra indul, hogy később a virtuális térbe vetítse ki a telefonnal megörökített pillanatot. Az elcsendesedés óráiban bútort fest, ikebanát vagy pólómintát készít, de barátai között, vérbeli kamaszként rocker énjét is elővillantja. Tóth Szilárdról sok minden eszembe jut, leginkább mégis az útjába kerülő díszleteket egyenként megérintő, messziről érkezett tavasz. Az életérzés, amire az év végi szürkületben sokan várnak. Talán ezért választottam őt a tavalyi esztendő utolsó története szereplőjének. 

Beszélgetésünk Mikulás napján, egy jótékonysági rendezvényen kezdődött faragni tanuló gyermekek kavalkádjában. Szilárd akkor faragász édesapjáról mesélt, aki a kommunista Romániában nem gyakorolhatta hivatását, így családjával Magyarországra telepedett. Szilárd Marosvásárhelyen született, de első éveit kint töltötte, kilenc éve tértek haza. Úgy terveztem, hogy a színház előcsarnokában folytatjuk a történetet, ott, ahol a 14 éves fiú önkénteskedni szokott. Végül december felgyorsult ritmusában az interneten játszottunk kérdezz-feleleket, így kapcsolódtak lassan egymásba a Szilárd-féle láncszemek. Először az utóbbi öt évet meghatározó cserkészet került szóba.

– Harmadikos voltam, amikor bejött az osztályba egy srác szórólapokkal, és azt mondta, ha van kedvünk, menjünk el, és tapasztaljuk meg, milyen egy cserkész-összejövetel. Gondoltam, megnézem. Nagyon jól telt, rengeteg játékkal, szórakozással. Úgy mentem, hogy nem ismertem senkit a társaságból, de már az első tíz percben összehaverkodtam pár gyerekkel, többek között a tesóm volt osztálytársával. Akkor még nem voltam biztos benne, hogy nekem való-e ez az egész, akarom-e folytatni, de aztán arra gondoltam, ha már elkezdtem, végigviszem. Aztán, ahogy telt az idő, egyre jobban megszerettem a cserkészetet. Ez egy olyan létforma, amit még sokáig a magaménak szeretnék érezni. 

– Melyik volt a legmaradandóbb cserkészélményed?

– A legelső tábor és a SZINTE-emléktábor. Az első tábort, amelyen részt vettem, Libánfalván tartották, egy hatalmas busz vitt el oda. Leginkább a tábortüzes esték maradtak meg bennem az ott töltött időből. De sok mindent tanultunk is azokban a napokban: sátrat húzni, kötelet csomózni, tüzet rakni, egy tál vízzel takarékoskodni, meg persze tájékozódni a természetben. Közben a szülőktől való távollétet is kezdtem megszokni. Azóta is, ha tehetem, részt veszek minden cserkésztáborban. A tűz melletti beszélgetést és az esti szerepléseket szeretem a leginkább. Mindig van egy keretmeséje is a tábornak, amelyhez még indulás előtt, az otthon talált, tehát nem pénzzel vásárolt kellékekből jelmezt kell készítenünk. Ez a keretruha. Legutóbb Harry Potter világához kapcsolódtunk, az első tábor az indiánokról szólt.

– Mi volt a legnehezebb a cserkészévek során? 

– A próbatételek, amelyekkel a kék, majd a zöld nagykendőt lehet megszerezni, illetve magasabb szintekre is el lehet jutni. A próbák során különböző akadályokat kell legyőzni. Én mindig a legutolsó feladatot élveztem, amikor a sárba kellett belecsúszni. Tavaly segédőrsvezetőként a kicsik próbáztatásában is részt vettem másik három társammal. 

– Ősz óta a színházban is önkénteskedsz. Kitől hallottál erről a lehetőségről?

– Az EMI-táborban találkoztam egy ismerősömmel, ő kérdezte meg tőlem, hogy nem szeretnék-e besegíteni a színháznál, mert szükségük van újabb önkéntesekre. Elgondolkoztam a lehetőségen, és úgy döntöttem, ezt is megpróbálom. Beszereztem a szükséges iratokat, az iskolai igazolást, illetve a szüleim beleegyezéséről szóló papírt, és jelentkeztem. 

– Mi a feladatod a színháznál?

– Van, amikor a ruhatárnál vagyok, elveszem a kabátokat, és számot adok a nézőknek, máskor az ajtóknál húzom el a függönyöket, majd óvatosan az ajtót is becsukom, úgy, hogy előadás közben ne nyíljon ki. Pár nappal az előadások előtt telefonon kell jeleznem, hogy tudok-e menni, majd egy idő múlva visszahívnak, és megmondják, hogy aznap szükség van-e rám, vagy már van elég jelentkező.

– Szereted ezt a munkát?

– Nagyon szeretem. Van, amikor én is beülhetek az előadásokra, az About Übü című darabot és a Sirályt is megnézhettem így. Máskor várunk kint, az előcsarnokban a többi önkéntessel, beszélgetünk, kacagunk, elfoglaljuk magunkat. 

– A színészekkel is alkalmad volt megismerkedni?

– Nem igazán. Eddig csak egyszer alakult úgy, hogy pár percig a közelükben voltam.

– A szilveszteri előadásnál is besegítettél?

– Nem, otthon maradtam a családdal. Mi mindig együtt töltjük az év utolsó napját. Délelőtt sétálni megyünk, aztán ebédelünk, és kicsit lepihenünk. Éjfél előtt kimegyünk a főtérre, megnézzük a tűzijátékot, pezsgőt iszunk. Miután hazaérünk, még beszélgetünk és tévézünk egy kicsit, aztán aludni térünk.

Beszélgetésünk végén hobbijáról, a bútorfestésről kérdeztem Szilárdot. Egy-két hónapig készült a parányi, tulipános, madárdíszes szekrény, ágy, asztal, az alkotások egy kiállításon közszemlére is kerültek – árulta el, de érezhető volt, hogy nem szívesen kérkedik tehetségével. Minden gesztusa azt igazolta, átlagos tizenévesnek tartja magát, akit egyszerűen csak megtalálnak a lehetőségek. Azt hiszem, éppen ez teszi őt igazán különlegessé.