Nosztalgiázott is Marosvásárhelyen Unchiaş Rémusz

Beszélgetés Unchiaş Rémusszal, az AS Armata egykori középhátvédjének, a nemrégiben elhunyt Unchiaş Dumitrunak (Demeternek) a fiával, aki nemrégiben néhány napot szülővárosában töltött párjával. 

Gyerekkor

– Milyen alkalommal jöttetek haza?

– Pihenni érkeztünk Szovátára, egyben látogatóba a szülővárosomba. Gyakran járok Erdélybe: évente háromszor-négyszer. 

– A rendszerváltás után kerültetek ki családostul Magyarországra, akkor még iskolás voltál. Emlékszel még azokra az évekre?

– Hát persze! A sportiskolánál futballoztam a rendszerváltásig – édesapám akkor ott edzősködött –, aztán a szüleim úgy határoztak, hogy kitelepedünk Magyarországra. Annak a korosztálynak Kanyaró Attila volt az edzője, a mérkőzéseket pedig a cukorgyári pályán játszottuk. Nagyon jó társaság volt, az akkori futballnak másmilyen volt a hangulata.

– Mint kisgyerek, téged elvitt magával édesapád az AS Armata aranycsapatának mérkőzéseire?

– Persze, rendszeresen. Az ASA akkori játékosai hazai sztárok voltak, sok edzésen ott téblábolhattam közöttük a pályán, ami élmény volt számomra. Gyermekfejjel fel sem fogtam, hogy milyen szeretett, értékes emberek voltak, nekem hétköznapiaknak tűntek. Hajnalra, Bölönire, Ispirre a mai napig mint ikonikus emberekre nézek fel, utóbbival édesapám évekig a belső hátvéd párost alkotta az együttesben. Én mindig bejáratos voltam az edzésekre is, az öltözőbe is, sokszor velül együtt szaunáztam.

,,Édesapám gladiátor volt!”

– Édesapád milyen volt a pályán futtballistaként?

– Ne tudd meg, rossz volt. Mindig nyerni akart. Az első nyírbátori meccsem előtt komolyan mondta, hogy „nincs olyan, hogy elfáradsz, és a térdedre teszed a kezed”, itt hajtanod kell! Ő akkor Nyírbátorban edzősködött, sok kiöregedett NB I-es játékos volt az együttesben, nem akart leégni, ezért próbált maximálisan felkészíteni engem a mérkőzésre. Egy edzésen visszaszóltam neki, de akkora füles pofont adott, hogy egy hétig csengett a fülem, majd elzavart az edzésről. Én mint a fia jobban kellett teljesítsek, mint a csapattársaim, s ezzel kivívta a többi játékostársam tiszteletét.

– Édesapád nemrég távozott az élők sorából. Nagy tisztelettel és megbecsüléssel néztek fel rá Vásárhelyen, megbízható, szorgalmas futballista volt. Te hogy tekintettél rá?

– Kisgyerekkoromtól fogva a gladiátort láttam benne, igazi sportember volt. A futballt és a magánéletet különválasztotta: a pályán nagyon szigorú volt, otthon pedig inkább a néhai édesanyám volt szigorú. Csak annyit tudtam édesapámról, hogy mindent el tudott intézni: munkahelyet, egyetemre való bejutást stb. Tőle tanultam meg egy életre, hogy nagyon könnyű valakinek rosszat tenni, de jót sokkal nehezebb. 

– Magyarországra való kitelepedésetek után hol folytattad a futballozást?

– Miután 1990-ben családostul kikerültünk Nyírbátorba, édesapám ott edzősködött évekig. Én az akkori NB III-as csapatban 14 évesen mutatkoztam be a felnőtteknél. Akkor Diósgyőr vagy Balmazújváros ellen nagy élmény volt játszani: délelőtt iskolába jártam, délután az edzések vagy a mérkőzések következtek. Az érdekesség az, hogy öt felnőttmérkőzésen az NB III-ban édesapámmal voltam csapattárs úgy, hogy mindketten belső hátvédek voltunk a Nyírbátor együttesében, a sok sérülés és eltiltás miatt, bár ő akkor nem futballozott, csak edzősködött, de 45 évesen is jó erőben volt még. 

Nyírbátor, Nyíregyháza, Nancy, majd edzősködés

– Nyírbátorból hová kerültél?

– Nyíregyházán folytattam a futballozást, és a Vasvári Pál Gimnáziumban tanultam, ott is érettségiztem. Az akkori nyírbátori edzőnk később a Nyíregyháza elnöke lett, így sokat segítettek rajtam, hogy főiskolára felvételizzek. Időközben Békéscsabán is játszottam, aztán újra visszakerültem Nyíregyházára. 

– Mint értesültem róla, a Bölöni László által edzett Nancynál is játszottál egy évig. Melyik korosztályú csapatnál?

– A Nancyhoz természetesen édesapámnak köszönhetően kerültem ki, de ott nem volt profi szerződésem, csak az azt megelőző aspiráns szerződésem, ugyanis a klub akadémiáján játszottam, amelynek tiszteletbeli elnöke Aldo Platini volt, Michel Platini apja. A Nancytól akkor jöttem el, amikor a szüleim súlyos autóbalesetet szenvedtek – sajnos, édesanyám elhunyt –, pedig onnan csak akkor mentem volna el, ha elzavarnak. Apám a baleset után abbahagyta a futballt, de később még tanított Nyírbátorban mint testnevelő tanár. 

Amikor édesanyám meghalt, édesapám írt egy levelet nekem, amelyet mindig elolvasok, ha lelkileg úgy érzem…

– Hol hagytad abba a futballozást?

– Miután a Nyíregyházával felkerültünk az NB I-be Őze Tibor vezetésével, egy év után keresztszalag-szakadást szenvedtem. Akkor ifiválogatott voltam, de utána Demecserre kerültem, amely akkor a megye II-ben szerepelt. Őze vissza akart hívni Nyíregyházára, de a térdem nem bírta volna, így visszakerültem a Nyírbátori FC-hez, onnan Mátészalkára, az NB III-ba. 28 évesen hagytam abba a labdarúgást, de időközben testnevelő tanárként is dolgoztam, és az edzői képesítés megszerzését is kezdeményeztem. 2018-ban Nyírbátorban még az U15-ös csapatot edztem, párhuzamosan a nagycsapattal, de sajnos a nagycsapat megszűnt. Idővel Makay Robin, Nyíregyháza csapata volt szakágvezetője – aki jelenleg a nyírbátori futballal foglalkozik a helyi városvezetés részéről – odavitt edzőnek, így a megyei harmadosztály Nyírség csoportja éllovasánál, a Nyírbátori LSE együttesnél vagyok edző. 

Jó barátja a City’us volt teremlabdarúgója

– Mint értesültem róla, anyaországi ifjúsági válogatott is voltál. Kik voltak a csapattársaid?

– Torma Gábor (Cercle Bruges), Kenesei Krisztián (MTK), Kabát Péter (Újpest FC) voltak többek közt a csapattársaim, ott 12 mérkőzésen szerepeltem. 

– Van egy unokatestvéred, aki ugyancsak futballista volt. Raul Oliver Unchiaş hol focizott?

– Raul az édesapám bátyjának a testvére, első unokatestvérem. A Medgyesi Gaz Metan (1994–1996), az ASA (1996–1997), a Temesvári Politehnica (199–2000), a Năvodari-i AS Midia (2000–2002), a Konstancai Farul (2002–2005) és a Gyulafehérvári Unirea (2005–2005) együttesében is játszott. 

– Nyírgyulaj mennyire van közel Nyírbátorhoz? Ott ugyanis egy Marosvásárhelyen is játszott teremlabdarúgó, a szovátai illetőségű Csoma Alpár futsalozik.

– Alig 7,5 kilométerre. Alpár jó barátom, kiváló teremlabdarúgó, a Nyírgyulaj KSE együttesének az erőssége. 

– Mit jelent neked Marosvásárhely, ahol most pároddal, Kádár Évával megismertelek?

– Nagyon sokat, főleg a gyerekkorom emlékeit. Sokat változott a város, a Tudor negyedet alig ismertem fel… Marosvásárhely és Nyírbátor jelenti az életemet.