Németh László páratlan remekművei

• 2024-11-20 16:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (48.)

„Németh László, a tudós és a művész is, eleve és mindig orvos módján viszonyult a világhoz. Nemcsak orvosi és orvostörténeti munkáiban, hanem cikkeiben, tanulmányaiban, esszéiben, kis- és nagyepikai alkotásaiban és drámáiban egyaránt. Javítani, gyógyítani akarta önmagát és szűkebb-tágabb környezetét…” – folytattuk két hete megjelent Harmónia összeállításunkban a nagybányai születésű orvos író életművének ismertetését a betegség, orvoslás szempontjából, amit regényei bemutatásával folytatunk. 

Kurátor Zsófi lélektani drámája 

Az Iszonyt ihlető téma eleinte olyan kínzó és ijesztő volt, mint egy szörnyszülött, s csak évek alatt kalapálódott hibátlan remekké. Németh Lászlót szinte kísértette egyik korán megözvegyült unokanővérének emléke, az ő rekedtes hangja, erőltetett szomorúsága. Végül Szophoklész Elektrája segített, hogy belülről és kívülről egyaránt lássa és megrajzolja a Gyász hősnőjét, Kurátor Zsófit. A regény páratlan remekmű, szociográfiai lelet, tudatfolyamregény, amelyben minden egyes hős sajátos belső beszédét hallhatjuk, miközben az úgynevezett mindentudó nézőpont világítja át a letehetetlenül izgalmas lélektani drámát. A túlságba vitt gyász egy leleplezhetetlen hazugsághoz hasonló, s mint olyan, megbontja az egyén „szervezetét”, de a közösség összetartó erejét is kikezdi.  

„Zsófi a hátába szegzett tekintetek alatt kissé begörbítette a derekát, s lelkiismeret-furdalást érzett, hogy nem találta meg magában azt a nagy fájdalmat, amelynek az ácsorgó emberek idegenkedő csodálata szólt. Összeszedte a gondolatait, hogy a maga szomorú özvegyi sorsára gondoljon” (Németh: Gyász, Kriterion, 13.). 

Az elevenen boncoló igazságkeresés, a kíméletlen lélektani precizitás egyedi rangot és kiemelt helyet biztosít e regénynek a huszadik század világirodalmában. A megdöbbent özvegyasszony oly hevesen tiltakozik az ellen, hogy anyósa, illetve férjének öccse vegye át az irányítást saját és kisfia sorsa fölött, hogy ott nincs maradása, de haza sem költözik a szüleihez. Kihízelgi apjától a saját lakást, ahol azonban hamar felőrlődik idegzete a nagy magánytól és abbéli igyekezetétől, hogy megfeleljen az örök gyászoló szerepkörének. Lakót fogad, egy idősebb özvegyasszonyt, Kiszelánét, aki a szokásos részvéttel társalkodik vele, de Zsófi még jobban megkeményszik, a gyászt végleg magára zárja, és saját eltorzulása fölötti vészmadárrá teszi meg az erről mit sem sejtő albérlőjét. Természet- és életellenes merevsége mögül ki-kikandít a mások boldogságának és élni akarásának értelmetlen irigylése: Zsófi irigyli saját húga ártatlan, üde izgalmait, sőt, irigyli a púposan is nyugalmat és szeretetet sugárzó szomszéd lányt, aki szívesen és odaadóan játszik az ő kisfiával! Zsófi pedig addig-addig viaskodik az eltúlzott gyászkötelességgel, hogy „a halál szövetségeseként” elhanyagolja az életerős Sanyikát. A kisfiú megbetegszik, előbb csak gyomorrontása lesz, aztán napokon át magas lázzal fekszik, de Zsófi nem hív orvost. Csak Kiszeláné és remegő édesanyja nyugtalanságát, majd végső kétségbeesését érzékelve hajlandó felfogni, hogy fia valóban nagybeteg: „A torka elszorult, a szeme tele lett könnyel, [de] addig vesződött [a spaletta] reteszével, amíg le nem győzte zokogását. Amikorra visszafordult, kemény, szinte gonosz volt az arca, mintha nem is az ő gyereke feküdne az ágyon”… (Németh: Gyász, Kriterion, 106.)

A családtagok hívnak orvost a beteg gyermekhez. Doktor Zeiss idős orvos, kétszer is eljön. Szótlanul vizsgálja Sanyikát. Zsófi alázatosan hebegi el, hogy nem akarták zavarni. A doktor kérdésére, hogy mennyi volt a gyermek láza, megtudjuk, hogy napok óta negyven fölött volt… Kiszeláné zavarodott kotyogására az agyvelőgyulladásról az orvos rájuk förmed: a fiúnak tífusza van. Vizes pakolást, kanalas orvosságot és tejes étrendet rendel, s biztatgatja az édesanyát, aki, amint kikíséri a doktort, egyszerre a hidegtől és a hold idegen fényétől idegileg feladja, szinte kilép helyzetéből, „a valóság szorongató tengerárjából”: Mintha múlt és sors nélkül állna, […] és semmi más dolga sem volna a világon, mint hogy a lecsüngő vadszőlő kopár indáit nézze. Mint aki kijózanodott élete részegségéből, s ocsúdva tekint körül egy érzelem nélküli világon. Olyan édes volt ez a néma, élettelen pillanat!” (Gyász, Kriterion, 119–120.) 

Inkább Kiszeláné gondozza Sanyit, a fiú állapota nem javul. Zsófi marcangolja magát, de valójában azon töpreng, hogy miképpen lehet az, hogy másokat emleget lázában a fia, „azokat, akikkel egy kis öröme volt” (125.). Fogadkozik, hogy „ha még egyszer meggyógyul ez a gyerek, másképp lenne minden […] Csakhogy úgy érzi, hogy az Isten most nem fog könyörülni rajta” (125.). Ismét „kikapcsol”, inkább másokra figyel, Mari húga fojtott csevegésére, amikor pedig Sanyika éppen egy kicsit jobban van… Kurátorék új orvost hívnak a gyermekhez. A jóhírű, fiatal tornyai doktor előbb kikérdezi Zsófit és Kiszelánét, majd egy sor komoly vizsgálatot elvégez a már légszomjjal küszködő, kékülő körmű gyermeken (meztelenre vetkőztetve vizsgálja, meghallgatja a tüdejét, végigkopogtatja, többféle vért, gerincváladékot vesz). Reményt nem lát a gyógyulásra. Nincs agyvelőgyulladása a fiúnak, csak az elhanyagolt megfázás szövődménye, sejteti szomorúan Zsófi anyjával és Kiszelánéval; az önmagától elidegenedett Zsófi most „végre” zokogni kezd. 

A könyörtelen helyzetnél talán csak az író tolla „kíméletlenebb”. Leírja, amint a második orvos látogatása után a haldokló gyermek nagymamája önmagából kikelve lohol végig a falun, nem ügyelve külsejére, nem rendezve arcvonásait, nem betartva a lépések öregasszonyos ütemét, ahogyan illene: „Kurátorné máskor is volt hasonló lelkiállapotban, mint most. […] Most is meg tudta volna fékezni magát, most azonban ez volt a rítus […]. Így olvadt ő bele a rettenetes hírbe […] – Nem marad meg, nem lesz több unokánk.” (Gyász, 136.)  

Fájdalmasan valóságos az egyéni lélek és a tömegpszichózis ábrázolása. Zsófit jelleme és a környezete egyszerre alakítja végzetesen negatívvá. Anyósa, akivel korábban összeveszett, brutális érzéketlenséggel… a választandó sírhely témáját hozza elő, amikor Sanyika haldoklik. Kisfia halála után még vehetne jó fordulatot a most már tényleg magára maradt asszony élete, ha észbe kapna, ha alázattal nézne szenvedése, fájdalma tükrébe. De Zsófi nem engedi meg magának, hogy érezzen, hogy felpuhuljon benne a dac, és nem képes őszinte lenni önmagához, ehelyett joggal és jogtalanul másokat hibáztat. Kiszelánéval játszmákat folytat, részvét és ingatag bizalom csap át gyűlölködésbe közöttük. Kiszeláné a maga nőtlen Imrus fiát szeretné összeboronálni jómódú főbérlőjével. Lappangva bár, de az életösztön még egyszer, utoljára fellobbanna a fiatal özvegyasszonyban – csakhogy édesapja parasztgazdai önteltségével éppen ezt az utolsó szikrát fojtja el édeslányában. A gyászt többé soha le nem tevő fiatalasszony lelke rideg sötétségbe burkolózik. Ha elér hozzá az élet zajlása, vádol és utálkozik. Családtagjai beleunnak a „szúrásokba”, nem értik a gyász és képmutatás idegrendszert kikezdő bonyolult szeszélyeit, Zsófit különcnek, őrültnek, idegbetegnek vélik: „Valami hiba esett az értelmében a nagy csapástól” (Gyász, 228.). Kiszeláné, aki a legközelebbről ismeri, a legrosszabbakat is tudja róla, és aki a maga életébe remélt fényt, színt találni a vigaszra szoruló Zsófinál, csalódottan költözik át új albérletébe a postamesterékhez. Zsófi menthetetlenül „szegény, beteg asszonnyá” vált, akit kerülnek, akitől borzadnak, mert természetellenesen merev személyiségét már csak a halállal azonosítják. A regény végén egyedül Zsófi édesanyja kísérli még meg, hogy a lelkére beszéljen, hiszen ő szoptatta, és annyi más baj is van a családban, de Zsófi élő, érző lelke helyén csak hidegséget, gúnyt és részvétlenséget talál. A túlzásba vitt gyász önmaga cáfolatává válik. 

Az Iszony írói és lélekgyógyászi bravúr

A Gyász testvérregényeiként íródik az Iszony (1947), az Égető Eszter (1956) és az Irgalom (1965), további három „görög formát öltött” nőregény. Az Iszonyt Németh László 1942-ben Móricz Zsigmond felkérésére kezdte írni, aki a regény elkészülte előtt meghalt, így csak az első fejezeteket olvashatta. Az Iszony főhőse, Kárász Nelli (Kurátor Zsófihoz hasonlóan) a megszokott viselkedési minták közé szorítva elidegenedik a világtól és önmagától: a lelke nem tud „elegyedni a világgal”. A házasságnak és a férjet nem a maga ízlése szerint választó feleség lelki megbetegedésének az ábrázolása újabb hatalmas írói és lélekgyógyászi bravúr. A férjhez csak kényszerhelyzetből (mert édesapja halála után rögtön akad kérője) ment Nelli nem rideg természetű és nem frigid, csak éppen amúgy jóravaló gyógyszerész férjéhez nem vonzódik. Az író azt jeleníti meg, ahogyan „eltorzítja a szűk norma a legnemesebb természetet is. […] A görögök és a középkor mindenféle emberi természetnek megadták azt a hitet, hogy ő emberi, normális. A mai »emberség« alól az emberek nagy része s épp a legjobbak kiesnek, vagy nagy keservesen törnek bele.” (Németh László vallja regényéről; idézi Görömbei András: A prózaíró Németh László, Debrecen, 2005)

A férjétől irtózó és önellentmondások sorától szenvedő feleség akarva-akaratlanul hozzájárul férje halálához. Görömbei András szerint az Iszony nemcsak férj és feleség viszonyának különlegesen éles rajza, hanem a szovjet megszállás alá került Magyarország létmetaforája; ennek kifejezéséhez kellett Németh Lászlónak a regény „páncélja”.

Az Égető Eszter a győzelem regénye 

A nagyregény kilenc (szonátának nevezett) fejezetében kilencszer újrakezdő édenteremtő hősnő, Égető Eszter az író talán legkedvesebb regényalakja volt. A minden csapást kibíró, megújulva elfogadni és élni tudó Eszter alakját Németh László hódmezővásárhelyi házvezetőnője élettörténetéből és a görög Déméter gabonaistennő-ábrázolásokból gyúrta össze. A szerző a főhős küzdelmes, sok kínnal-bajjal vívó és mégis mindenkor béketűrő szeretetet sugárzó alakját kíséri végig kisgyermekkorától nagymamakoráig, és közben panorámát nyújt a magyar valóságról a 20. század elejétől a negyvenes évek végéig (1948. január 30-a, Gandhi meggyilkolásának újsághíre az utolsó pontos dátumra utalás a regényben). „Az oázisteremtés vágya Magyarországon olthatatlanabb, kétségbeejtőbb, mint máshol” – vélte Németh László, aki az alföldi fiktív város, Csomorkány társadalomrajzában részletes, bár burkolt vádiratot is megfogalmazott a rendszerrel szemben. Az „oázisteremtés” kudarcába belehal a regény ideális tanár férfihőse, Méhes Zoltán, Eszter József fiát bebörtönzik, férje és két másik gyermeke kivándorol. Eszter nagymama legfőbb barátaitól és családjától megfosztva sem adja fel a maga természetes, mindennapos és szívbéli odaadással végzett szolgálatát másokért, a jövőért. 

A regény eredeti címe nem véletlenül volt Őrültek. Amikor a piacon Eszter megpillantja egy újság lapján Gandhi halálhírét, a „lepedős ember” elleni merénylet miatt felháborodásában ő nevezi az emberiséget őrültnek, rendezetlennek (a regény utolsó fejezetében). „Az egész emberiség lett” őrült, magyarázta később eredeti címadását a szerző. Nem idegbetegségre gondolt, hanem „a belátással nem mérsékelt akaratra”: „ez a vak akarat teszi az embert boldogtalanná”. 1948 nyara és 1949 között íródott, de a kommunista hatalomátvétel cenzúrája letiltotta a regény nyomdai szedését. Csodával határos módon maradt meg a teljes kézirat. 1956 szeptemberében megjelenése külön csoda volt; igaz, Méhes Zoltán regényvégi öngyilkosságát az írónak ki kellett hagynia. A befejezés helyreállítása 1963-ban történt meg a német fordításban, illetve 1965-ben az ötödik magyar kiadásban. Minden „figyelmeztető” negatív társadalomdiagnózis ellenére az Égető Eszter az emberi megbékélés és a győzelem regénye is, hiszen a főhős minden kétségbeejtő helyzetből lát emberi kiutat. Alázata és türelme bibliai gyökerű, kitartása és szeretete oszlatja a rosszat és a sötétséget a süllyedő erkölcsű világban, ahol „a jóságot azért nem veszik észre az emberek, mert átlátszó, mint a víz és a levegő. Csak ha fogy, az vevődik észre.” (Németh László: Égető Eszter, Pomáz, 2008)

Két orvosilag sokatmondó mozzanatot emeljünk még ki ebből a rendkívül „vonzó” regényből. Miután Eszter József fiát (disszidált apjától „örökölt” patikájuk, illetve homályos vádak ürügyén) bebörtönzik, Méhes Zoltán retteg a kommunista letartóztatástól. A magánpatikát még szabályosan fenntartó és működtető Esztertől morfiumot kér… A patika felé menet Eszter szépen kiterveli, hogy szódabikarbónát ad méreg helyett drága tanárának, aki felkészítette őt a felnőttfejjel letett érettségire. De mégsem tudja végrehajtani ezt az óvatos „cselt”, mert a vegyész Zoltán nagyon is a nyomában van. Ráadásul, a társadalmi valóság bőséges ismeretében mégsincs ereje „ellenkezni” tisztelt tanárával. Zoltán hazaviszi a mérget, Eszter a rémítő bűntudatot. Amikor éjjel megáll egy autó a ház előtt, és Méhes Zoltánt keresik, Zoltán megmérgezi magát.

Az ötödik fejezet végén Eszter kisfia, Józsika súlyos középfülgyulladásban szenved, napokon át állandó magas lázzal és hasogató fájdalommal viaskodik. Eszter éjjel-nappal ott ül, virraszt kisfia mellett, lesi a gyermeket, csillapítani próbálja lázát és fájdalmát, várja az orvos reménykeltő szavait, retteg, mindent végiggondol a végső esetben szóba jöhető agylékeléstől a halálig. A nagy aggódásban átgondolja férjével való viszonyát is, és megsejti, hogy bármit szenvedett el, semmi az édesanyai szívének fájdalmához, kisfia életveszélyéhez képest. Józsika lassan túljut az (antibiotikum hiányában) életveszélyes gyulladáson és lázon. Eszter Grimm-meséket olvas, majd az újdonságnak számító (táska)rádiót dugja kisfia beteg füléhez, és a gyermek mégiscsak gyógyul, mert hall, elgyötörve, legyengülve, de mégis önfeledten hallgatni kezdi a csodarádiót… (Németh: Égető Eszter, Pomáz, 2008., 5. fejezet, Asszonyok, 239–258.).