A néma őrült arca

Az emberek szeretnek skatulyázni, címkéket ragasztani. Szeretik tudni mindennek a helyét. És ez nem tudományos inger, hanem a szimplifikálás ősi, gyermeteg vágyából ered. Milyen kényelmes, langy, megnyugtató az egyik skatulyára ráírni például: Költő, a másikra: Kritikus – és beletörődni a változhatatlanba, hogy a kettő nem igen fér meg egy-ember lelki és szellemi keretein belül. Hát hogy is férne? Az egyik a krónikus mámor, a másik a szemüveges józanság jelképe. Hogy a kritikus hivatásától sem idegen a mámoros-állapot s hogy a költő is olykor szemüveget ragaszt? – a szimplista e felfogást talán kivételnek hajlandó elfogadni, de nagyjából kitart álláspontja mellett: – Igazi költő nem lehet jó kritikus – és megfordítva.

Ez a lélegzetnyi tünődés versek olvasása közt jött fel bennem, mivel e verseket Komlós Aladár írta, aki mint kritikus él az irodalmi köztudatban, ha ugyan nem hat ma nagyzásnak egyáltalában feltételezni, hogy ilyesmi létezik.

»Májusi zsoltár akácfák alatt« – ez a kötet első verse s alatta az évszám: 1914 május. S mi van a kettő közt? Meglepetés. Mily vérbeli buzgás, képgazdagság, önfeledt, fiatalos lendület! S az egészen naiv varázsa egy rég letűnt világnak, amelyet ezzel a szóval szoktunk idézni: békebeli. Friss, utánozhatatlan, sohavisszanemtérő fiatalkori líra. Színtiszta impresszionizmus. Nem egy álköltőiség elködösítő gőzében. Lélegző, könnyűrajzú, realizmussal megkötött szemlélet és szemléletesség.

S a háborús versekben csak a színhely változott meg. A Múzeum-kert és a Dunapart helyett egy-egy olasz táj. Legérettebb természetfestő érzékkel, díszt elvető lényeggé-lírává válva s legolvadóbb zeneiséggel az Ah, nézni, nézni:

 

– Ah, nézni, nézni! Szemmé lenni!

a tájnak hímes fátyolával

a rút sebeket letakarni,

szőlővel, árnyékkal, napfénnyel.

 

A békebeli és a háborús versek között nincsen költői szakadék, ahogy a kötetben felsorakoznak. A különbség annyi csak, hogy míg a békebeli verseken érződik a kor élvező, édeslangy levegője, a háborúból ez a költő semmit se mentett át, ami kínálkozott. Sem a tankot, sem a drótsövényt, sem a gépfegyverkattogást, sem a pacifizmust. A közhelyeket és az elementárist egyforma óvatossággal kerülte el. A későbbi háborús filmek anyaga helyett csak ami kevés idillikus elem, emlékezés, tünődés és meditáció: csak e csöndesebbjét válogatta a maga költői hasznára. A leáldozott békéből a könyvtárteremre emlékezik, ahol a Filológiai Közlönyt bujta este. (Filológiai Közlöny? Különös: a versben nem hat költőietlenül.) És Veronában – hadnagy úr – a hóesés szülővárosa Nagybég-utcáját juttatja eszébe. És a »Beomló dekkungok« is csak befejező négy sorának rím-monotoniájával emlékeztet, hogy Ady Endre megírta már a »Krónikás ének 1918«-ban fojtó döbbenetű látomásait. Bizonyos: ha az a sokatemlegetett Mars-lakó leszállna és informálódnék: mi történt sárgolyónkon 1914-18 között, aligha a Komlós háborús verseit adnám a kezébe.

 

*

 

Nem a kritika, hanem a pszichoanalízis körébe tartoznék annak a felderítése, hogy Komlós humanizmusának túláradó hevét, mondhatám: legmelegebb hangjait miért a »Macskákról« hallatja. Fáradhatatlan lelemény s még hozzá költői lelemény hinti szét felvillanásait ezeken a verseken. A macska persze perszonifikáció, de korántsem a nőé, a démoné, a »Ballada a kis macskáról« léleknek nevezi, testvérnek, pajkos kisfiúnak, kisöcsémnek, az »Egy macskához« valóságos anyai gyöngédséggel intonál:

 

Fel-alá hullámzik gyermeteg 

tested, ahogy alszol a székben

a játékszer-melledből hozzám hallik kisded szuszogásod.

 

S ime a »Kismacskánkhoz az ajtó előtt« részvéttől remegő befejezősorai:

 

Az ágyból fájón gondolok reád,

ahogy gubbasztasz az ajtó előtt

s hogy nem lesz reggel senki, senki, senki,

akinek elmeséled az éjszakád.

A mi szemünkben fogsz talán kutatni.

 

Minden költőnek van egy uralkodóélménye, amely vissza-visszatérő motívumokban árulja el magát. Komlósnak is. Ez: »Kisujjadon átsüt a napsugár«, »oly puha volt a keze, a drága«, »komolyan és csendben csókolni téged«, »Azt mondani: Te!«, »Szét fogod tárni te is a térded« stb. Szerelem? Inkább erotikának nevezném. De a legszublimáltabb szerelemnél áhítatosabb erotika. Sokszor tér vissza egy kézfogás, egy csók, egy ölelés, míg a »Fagyban, robotban«, biblikus egyszerűségű soraiban etikus értelmet nyer, mintha a költő minden ölelésben »az egyetlen ölelést« kereste volna, »amelytől nem szennyesebb, de tisztább lesz az ember«.

Ha Komlós fiatalkori-líráját összehasonlítom a későbbi ciklusok férfiverseivel, önkéntelenül eszembe jut, amit Schillerről olvastam egyszer. Hogy írt ő tudniillik később a Haramiáknál érettebb, tökéletesebb, a dramaturgia követelményeinek jobban megfelelő drámát, de egyedül a Haramiákban villant fel annak az igérete, hogy Shakespeare mellett a világ legnagyobb drámaírója válhatnék belőle. Komlósra aplikálva: fiatalkori lírája igéretnek jelentékenyen több, mint a későbbi versek beteljesülésnek. Holott közelebb áll hozzám ez a férfi-líra. Jobban szeretem és becsülöm nemes szürkéjét, amelyen belül csak egy árnyalat, hogy a költemény meghiggadás vagy szegénység színében tünjön. Intim költészet ez, meleg és bensőséges; inkább vállalja a pongyolaságot, mint a patétikumot, az elhallgatást, mint a harsány hangokat. És szeretem egy-egy részletének városias borongását:

 

Szomorúság,

uccák esti szomorúsága,

te vagy az én örök lakásom!

S mily meglepően hat egyik verse befejezésében a vallomás:

csodatevőre várok én is

s világtalan vagyok, néha borotválatlan, közönséges ember.

 

A kötet csúcsai: a gnómák közül kettő és az Epilógus. Mind formájukban, mind embertartalmukban. Érett versek. Bölcs versek.

Vannak költők, akiknek minden lélekzetvételük versen át és a versért van. Akik mindenüket a költészetre tették fel. Komlós nem ezek közül való. Néki a versírás ritka idő. A lélek ünnepe. Tizenhét esztendő fekete napjaiból válogatta ezt a marék piros betűt.

Nyugat, 1932. 1. szám. (Elektronikus Periodika Adatbázis Archívum)