Nem hagyhatom szó nélkül!
Évekkel ezelőtt, nosztalgiázásképp, szülőfalumban, Köszvényesen vásároltam egy kis faluvégi házat, hogy legyen hová „hazamenjek”, ha esetleg rám tör az emlékezés… A házzal együtt járt egy darabocska föld is kinn a határban.
Évekkel ezelőtt, nosztalgiázásképp, szülőfalumban, Köszvényesen vásároltam egy kis faluvégi házat, hogy legyen hová „hazamenjek”, ha esetleg rám tör az emlékezés… A házzal együtt járt egy darabocska föld is kinn a határban. A Nyárádon és a kisvasúton alig megyünk át és már ott is vagyunk.
A terület egy kis kaptatóig ér, ahová, azt mondtam, gyümölcsfákat ültetek, egyrészt, mert megfogják a talajt, másrészt meg kedvemre való volt a gondolat. Családom próbált lebeszélni a tervemről, de nem volt kivel beszélni, meg kellett próbáljam!
Udvaromon a ház mellett sok szeretettel, gondoskodással neveltem fel pár gyümölcsfát, amikre azt mondtam az idén tavasszal, hogy most már kiültethetem, oda a határba, hisz megértek rá.
Ki is ültettem őket a lejtős részre, és gyönyörűséggel töltött el, mikor láttam, hogy az összes megfogamzott, levelet hajtott. A múlt szombaton kiszaladtunk pár órára a faluba, szép idő lévén, persze hogy kimentünk a jövendő „gyümölcsösbe” is.
Mindig jókedvre derülök, mikor kint vagyok a határban, talán mert gyermekként nem volt részem a nehéz mezei munkából. Mint legkisebbet a családból, aki ráadásul igazi könyvmoly volt, megkíméltek a mezei munkától.
Az Andriska tanító bácsi agitációs brigádjában sokszor énekelt „...Szánt a babám a köszvényesi határon...” dalt dúdoltam magamban éppen, mikor az elém terülő látványtól arcomra fagyott a jókedv: gyümölcsfáim, a legszebbje, derékban voltak eltörve, egytől egyig. Friss volt a gyalázat, a letört ágakon még zöldelltek a levelek. Mintha az én karjaimat törte volna le valaki!
Belesajgott a szívem, fojtogatott a sírás fájdalmamban és keserű tehetetlenségemben. Hogy fájhatott a gyönge fáknak is az a barbárság, amit velük művelt valaki vagy valakik!
Soraimat nem fogják azok olvasni, akik ezt a gaztettet véghezvitték, de talán akad majd valaki, aki legalább két szót ejt ez ügyben, talán a falu plebánosa szóba hozza a vasárnapi szentmisén, vagy az iskola valamelyik tanárja/tanítója, hisz őnekik nevelői feladatot is kiróttak hivatásuk teljesítésének részeként.
A falusi ember együtt él a természettel, érti annak szavát, értékeli, hisz onnan biztosított számára a megélhetés. Akkor miért tették?!
Kik ezek az emberek, vajon mi volt a fejükben akkor, amikor ilyen szörnyű dolgokat műveltek?
Csökönyösségemben nem akarom elhinni, hogy mára minden megváltozott a faluban!
Én istenem, milyen jogon törték össze gyermekkori emlékeim szép világát?!
Fogarasiné Bereczki Irma
