Negyven éve választották meg II. János Pált, „a remény pápáját”

Negyven éve választották meg „a remény pápáját”,

II. János Pált. Megjelenése Szent Péter trónusán nemcsak a lelkipásztori tevékenység korszerűsítésében jelzett fordulópontot, hanem fontos tényezőnek bizonyult a kelet- és közép-európai társadalmakat nyomasztó kommunista rezsim bukásában is.

Az 58 éves krakkói érseket, Karol Wojtylát 1978. október 16-án választotta meg pápának a Vatikánba összehívott konklávé. Ő lett másfél évszázad óta a legfiatalabb, 455 év óta az első nem olasz, a történelemben az első közép-európai katolikus egyházfő, 1978. október 22-én iktatták be.

A lelkipásztori tevékenységre kiemelt hangsúlyt helyező II. János Pált zarándokpápának is nevezték, 130 országba látogatott el. 2005. április 2-án bekövetkezett haláláig számos ökumenikus gesztust is tett, és bocsánatot kért a katolikus egyház múltbéli bűneiért. Megreformálta a kánonjogot, a katolikus egyház törvénykönyvét, elkészíttette az új katekizmust. II. János Pált 2014. április 27-én szentté avatták.

A krakkói érsek pápává választása a kommunista országokban sokakban reményt ébresztett. „Wojtyla pápa az egyetlen jó dolog, amely a 20. században történt az emberiséggel” – kommentálta a döntést Alexandr Szolzsenyicin orosz író. Václav Havel cseh ellenzéki vezető, későbbi államfő úgy emlékezett: ő és barátai „éljenzéssel, késő estig tartó örömkiáltásokkal” fogadták a konklávé döntését, „a kommunista világban élő szabadságszerető embereknek érkező hatalmas támogatásként” értelmezték ezt.

Lengyelországban a pápaválasztás eredménye tömeges lelkesedést váltott ki, a hír villámgyorsan elterjedt. A váratlan helyzetben a lengyel kommunista vezetés tanácstalan volt, Edward Gierek pártfőtitkár szemtanúk szerint „Te jó ég!” felkiáltással reagált.

A II. János Pál elődje, VI. Pál által kezdeményezett, keleti politikának nevezett vatikáni koncepció megegyezésre törekedett a szovjet blokk kormányaival. A lengyel pontifikátus előtt kötött megállapodások azonban csak szűk mozgásteret biztosítottak a helyi egyházi intézményeknek, a politikai alárendeltség és a kommunista rendszer számára kényelmetlen egyházi személyiségek – köztük Mindszenty József magyar hercegprímás – kiűzetése, peremre szorítása árán.

Hivatalosan a „lengyel pápa” folytatta a keleti politikát, és lelkipásztori leveleivel, a Vatikáni rádió sugárzásának kiterjesztése révén is a térség nemzeteihez fordult. Aktív lelkipásztori tevékenységre, a keresztény értékek terjesztésére bátorította a nemzeti egyházak vezetőit is.

Tanításában az emberi személy Krisztustól eredő méltósága kapott kiemelt helyet. Ennek fényében értelmezhetőek a pápa beiktatási szentmiséjén elhangzott, pontifikátusának mottójává vált szavai is: „Ne féljetek! Tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat!”

Leonyid Brezsnyev szovjet vezető Giereknek címzett figyelmeztetései ellenére, bonyolult egyeztetések után, de viszonylag gyorsan – 1979 júniusában – sor került a pápa lengyelországi zarándoklatára. Ez volt a katolikus egyházfő történelmileg első útja a vasfüggönyön túlra.

Az 1979-es varsói pápai misén elhangzottakat: „Jöjj el, Szentlélek Úristen, és újítsd meg a föld színét, e föld színét!” többen, köztük Timothy Garton Ash brit közíró kapcsolatba hozták a Szolidaritás független szakszervezet 1980-as megalapításával. A zarándoklat „felébresztette a nemzet méltóságát, a társadalomban újból tudatosította az alapvető összetartozást” – írta 1987-ben Garton Ash.

A pápa 1989 előtt gyakran nyilvános imákat mondott hazájáért, lelkesítette a lengyeleket az 1981-es hadiállapot idején. Ezt követő, 1983-as lengyelországi útját „a remény zarándoklatának” nevezték, a harmadik, 1987-es látogatás pedig megelőlegezte a rendszerváltást, az ahhoz vezető kerekasztal-beszélgetést. A szentatya a nemzetközi fórumokon is sokszor beszélt a Szolidaritásról, a lengyelországi demokratikus törekvésekről.

A „lengyel pápa” várható szellemi hatásának kezdettől fogva tudatában volt a szovjet vezetés is. II. János Pál miatt „nehezebb lesz a Vatikánnal tárgyalni, mert az egyház élére a szocialista állam valóságát jól ismerő püspök áll” – olvasható a szovjet titkosszolgálat, a KGB jelentésében, amely néhány nappal a pápaválasztás után készült. Andrzej Grajewski lengyel egyháztörténész szerint a szovjet kémszolgálat már 1979 májusában elindította a pápa megfigyelését.

1981. május 13-án a pápa ellen a római Szent Péter téren merényletet követtek el. II. János Pál súlyosan megsebesült, de életben maradt. A támadás háttere máig tisztázatlan, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete a legvalószínűbbnek azt tartja, hogy az elkövetőt, Ali Agca török terroristát a KGB egyik őrnagya – a Szovjetunió teheráni nagykövetségén – bízta meg a merénylet végrehajtásával, amelyben Agcával a bolgár titkosszolgálat római rezidensei működtek együtt.

Életben maradását a pápa a Fátimai Szűzanyának köszönte meg. A merénylet napja ugyanis az 1917-es portugáliai – az egyház által valósnak talált – Mária-jelenések kezdetének évfordulója volt.

A fátimai jelenésekkel hozta kapcsolatba a pápa a kommunizmus bukását is a Vittorio Messori olasz újságíróval folytatott könyvinterjúban, amely Átlépni a remény küszöbén címmel 1994-ben jelent meg. Egyúttal leszögezte: a szovjet blokk szétesése világi és vallási módon egyaránt értelmezhető.

Messorival beszélgetve a pápa, az 1991-es Centesimus annus enciklikájával egybehangzóan aláhúzta, hogy a kommunizmus egy önmegsemmisítő rendszer volt, mert egy „antropológiai tévedésen” alapult: hibásan fogta fel az ember és a társadalom természetét.

Sokak szerint II. János Pál pontifikátusának egyik fő tanulsága éppen az, hogy az erőszakon alapuló rezsimek bukásra vannak ítélve, míg – amint a lengyel pápa mondta – a történelem igazi ura Krisztus.