A multikulturális színház az együttélés mintája

Az erdélyiek szeretnek dicsekedni a multikulturális szellemiséggel, azonban elég kevés érvényes modell létezik erre a román–magyar kapcsolatokban. A legnagyobb tartózkodás az olyan településeken figyelhető meg, ahol a többségi román népesség mellett a magyarok nagy létszámú, erős közösséget alkotnak. A félelmeket az ártalmas nemzeti-kommunista tapasztalatok táplálják, hiszen akkor a hatalom kétnyelvű intézményeket hozott létre, de valójában a kisebbségek asszimilációjára törekedett.

Az ilyen típusú erőszakos multikulturalizmus legékesebb példája a vegyes iskolák létrehozása, amelyekben románul és a magyarul folyik a tanítás. Abban az időszakban, amikor Nicolae Ceauşescu nacionalista politikája a nemzeti kisebbségek asszimilálásával homogenizálta a lakosságot, több erdélyi városban felszámolták a magyar iskolákat. Helyükben megjelentek a vegyes iskolák, amelyekben a magyar osztályok mellett román osztályokat is létrehoztak. Az elején egyet, kettőt, majd egyre többet, és ezzel párhuzamosan fokozatosan csökkentették a magyar osztályok számát. Így a magyar nemzetiségű diákok egy idő után kénytelenek voltak román tagozatra iratkozni, mert a magyar osztályokban nem volt elegendő hely.

A mai helyzet sokkal jobb, de ezeken a fájó tapasztalatokon még nem léptek túl sem a románok, sem a magyarok. Ezzel magyarázható, hogy egy magyar iskola megalapítása, annak egy magyar személyiségről való elnevezése, vagy a vegyes iskolák közös terének kétnyelvű feliratozása továbbra is heves vitákat vált ki. A románok fenntartással kezelik az ilyen kezdeményezéseket, mert szerintük azok „hódító”, „irredenta” vagy „nacionalista” jellegűek, a magyarok pedig félnek a közös projektektől. Számtalan ilyen viszály volt Marosvásárhelyen, ahol a multikulturalizmus szelleme túlságosan kis mértékben érvényesül.

De szeretnék – szintén Marosvásárhelyről – egy szerencsés esetről írni, amely az elért sikereknek köszönhetően modellé válhat. A példa nem az oktatás területéről származik, de azért értékes, mert széles tömegekre lehet hatással. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház két tagozattal működik, egyik a Liviu Reb-reanu Társulat, a másik a Tompa Miklós Társulat. Egyazon épületben gyakorlatilag két színház működik. A marosvásárhelyi Nemzeti elődje az 1946-ban létrehozott Székely Színház volt, melyet Tompa Miklós, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójának, Tompa Gábornak az édesapja alapított. A román tagozatot, azaz a Liviu Rebreanu Társulatot 1962-ben hozták létre.

Hosszú ideig egymás mellett élt a két társulat. Jogi szempontból egy intézményt alkottak, de valójában kettőként működtek, szinte egyáltalán nem létezett köztük együttműködés. Így a román közönséget nem érdekelték a magyar nyelvű előadások, és a magyar nézők sem vettek részt a román nyelvű előadásokon. Ennek eredményeként 1989 után többször is felvetették a két társulat különválását abból a logikus megfontolásból, hogy ha úgyis külön működnek, miért volna érdemes egy fedél alatt tartani őket. Ez a szétválás lezajlott néhány évvel ezelőtt Nagyváradon, ezt követően Szatmárnémetiben az Északi Színháznál is napirendre került.

Azonban Marosvásárhelyen 2011-ben gyökeresen megváltozott a helyzet, amikor Gáspárik Attilát, az Országos Audiovizuális Tanács volt alelnökét és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem volt rektorát nevezték ki vezérigazgatónak. Egy átlátható és hatékony menedzseri projekttel, a két társulat nyújtotta lehetőségek kihasználásával rendkívül kemény munkára vállalkozott: arra, hogy a művészi minőség mellett a mentalitást is megváltoztassa.

Azóta egy kis színházi forradalom tanúi lehetünk. Gáspárik nagy szakértelemmel választott magának csapatot. Keresztes Attilát nevezte ki a magyar tagozat élére, egy sikeres fiatal erdélyi rendezőt, aki már dolgozott a Kolozsvári Állami Magyar Színházban és a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatánál, a román tagozat vezetője pedig Alina Nelega drámaíró lett, akinek a megbízása alatt számos, nagy társadalmi töltetű, kortárs színművet állítottak színpadra, amelyek általában tükrözik a tényleges kortárs valóságot, a fiatalok és a családok problémáit.

Mivel nem vagyok színházi kritikus, csak a színművészet iránt érdeklődő néző, nem akarom elemezni a művészi színvonal minőségét, de nyilvánvaló, hogy az előadások minőségének javulása hozzájárult a nézők számának robbanásszerű növekedéséhez, így az elmúlt évadban mintegy 60 ezren látogatták a két társulat előadásait a mintegy 130 ezer lakosú városban.

A vásárhelyi Nemzeti új vezetősége elsősorban élő színházat akart létrehozni, így több darab a román–magyar kapcsolatot boncolgatja. A színházi menedzsment látásmódjában az intézmény multikulturális jellege olyan erőforrás, amelynek értékesítése páratlan sikert hozhat egy olyan városban, amelyben még elevenen él 1990 fekete márciusának emléke.

A Gáspárik–Nelega–Keresztes trió néhány egyszerű és logikus intézkedést hajtott végre, melyeknek nem volt hagyománya: a román nyelven játszott előadásokat magyarul feliratozzák, míg a magyar előadásokat román nyelvű fordítással látják el. Egy olyan városban, ahol a románok és a magyarok részaránya szinte egyenlő, ez teljesen természetes intézkedés, mégis elégedetlenséget okozott – reméljük, csak átmenetit – azon románok és magyarok körében, akik nem támogatják a multikulturalizmus eszméjét.

Bemutattak olyan darabokat, amelyekben román és magyar színészek egymás mellett játszanak (Carmina Burana). A kezdeményezésben fontos szerepet játszott a Sebestyén Aba színész által vezetett Yorick Stúdió is. Ez a független színház vitte színre például a 

Gianina Cărbunariu 20/20 című sikerdarabját, amely az 1990-es marosvásárhelyi márciusi véres eseményeket mutatja be. Szintén ez a társulat kezdeményezte, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közösen színre vigyék a drámairodalomba nagy sikerrel beköszöntő Székely Csaba fiatal erdélyi magyar író Bánya-trilógiáját.

A trilógia második része, a Bukarestben az Országos Színházi Fesztiválon a Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházban 2013-ban bemutatott előadás meglepően bőséges humorral mutat be egy Székelyföldön zajló, korrupcióval és bűntényekkel színezett történetet a félelmekkel, a közhelyekkel együtt, a kommunikációs nehézségekkel, amelyek a románok és a magyarok között a kollektív mentalitás szintjén a konfliktusokat táplálják.

A Double Bind-ban, az Alina Nelega és Kincses Réka által színre vitt darabban mind román, mind magyar színészek játszanak, akik az együtt töltött hetek alatt felszabadították magukban mindkét közösség rejtett érzéseit, gondolatait. Azokról a gondolatokról van szó, amelyekről tudjuk, hogy léteznek, de nem beszélünk róluk. És ha beszélünk, akkor csak a konfliktusok után vagy közben tesszük.

Ezt az előadást érdemes megnézni a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igencsak multikulturális terében, amely a szkeptikusok számára is bizonyíthatja: az együttélés és a román-magyar együttműködés nem lehetetlen, ha mindkét oldalon létezik elképzelés, jóindulat és bölcsesség.

Borbély Tamás

A Corbiialbi.ro-n közzétett cikk.