Mise a rózsáért – Lux aeterna
2023-04-12 15:00:00
- Szilágyi Mihály
(Folytatás a március 30-i lapszámból)
Az Úr 1142. évében rózsaruhában ünnepelt a tavasz. Madarak hallelujája zengett, és önfeledt lepketánc hódolt a kikelet új lehetőségének. A Paraclitus szorgalmas lakói egyre nagyobb hévvel vetették bele magukat a munkába.
– Idegenek érkeznek! – sietett hozzám az egyik apáca. – Meglepődtem, mert senkit sem vártunk. A dombon felfelé lovasok közeledtek fényes páncéljukban, mögöttük pedig egy szekér cipelte terhét. Amikor a Paraclitushoz értek, az egyik lovas engem keresett személyesen. Valami gyanús balsejtelem kezdett elhatalmasodni bennem. Nem voltak ellenségesek, de mégis valami szörnyűségtől tartottam. A lovas leemelte süvegét, és nagy tisztelettel köszöntött. Én is üdvözöltem őt. Az arca komoly maradt. Láttam, hogy mondani akar valamit, de küszködik a szavakkal. Aztán megköszörülte a torkát, és annyit mondott, hogy megjött Abélard – koporsóban.
Heloysa erős nővé érett, és képes volt megőrizni e szörnyű hír hallatán is lélekjelenlétét. Látszott rajta, hogy meginog, amikor a szekér befordult az imaház udvarára, de nem jajveszékelt. A Paraclitus imaház gyászba borult. Két nap múlva már csak egy frissen ásott sírhant emlékeztetett, hogy a korszak legnagyobb tudósának és teológusának legnagyobb, titkolt vágya beteljesült: ott pihenni az általa alapított Vigasztaló Szentlélek imaház mellett, kedvese közelében.
Különös módon azok a férfiak, akik Peter Abélard tetemét hozták, a temetés végeztével Heloysa apátnővel beszélgetni óhajtottak. Az özvegy ekkor értesült arról, hogy Abélard évek óta otthagyta a bretagne-i kolostort, és visszatért Párizsba tanítani. Idősödő ember volt már, de szellemileg friss. Amint gyülekeztek köréje a tanulni vágyók, úgy nőtt ellenségeinek tábora is. 1140-ben Clairvaux-i Bernát vezetésével tanai miatt megvádolták, és nyilvános vitára hívták Sensban. Az esemény híre VII. Lajos király fülébe is eljutott, és az uralkodó maga is elment meghallgatni a nagy filozófus érveit. Abélard bizakodva ment a nyilvános vitára, mert bízott saját előadói képességeiben. A kitűzött napon azonban mindenkit meglepetés ért. Bernát a vita előtti pillanatokban bejelentette, hogy ezen alkalommal nem vitát, hanem egyházi zsinatot tartanak, ahol Abélard nem előadó, hanem vádlott. Senkinek sem adtak lehetőséget a szólásra, hanem felolvasták a tudós ellen felsorakoztatott vádpontokat, és megtagadva Abélard-tól a védekezés lehetőségét, tanainak megtagadására kényszerítették.
Az igazságtalanság azonban jogorvoslatot követelt. A tanítási jogától megfosztott filozófus Rómába indult, hogy ott tisztázza helyzetét. Nem sokáig haladt az útján, amikor megtudta, hogy II. Ince pápa Bernát közbenjárására kiközösítette őt. Ez azt jelentette, hogy minden bizalmat megvontak tőle, és könyvei elégetését rendelték el.
Abélard e hír hallatán Clunybe ment az egyik barátjához, Petrus Venerabilis apáthoz. A hűséges barát, értesülve az aljas eljárásról, kieszközölte, hogy Abélard békét kössön Bernáttal, valamint elintézte, hogy a pápa is visszavonja a kiközösítést. Ekkor azonban Abélard már súlyos beteg volt. A megpróbáltatások és a csalódások kikezdték lelki-testi egészségét, és már a jó hírek sem segítettek. Az apát mindent megtett, hogy meggyógyítsák a legyengült tudóst. Abélard tudta, hogy nincs tovább. Ápolóinak elmondta féltett vágyát, hogy holtában a Paraclitus kertjében, kedvese közelében óhajt pihenni.
Heloysa ekkorra megszűnt erősnek lenni. Engedett a könnyek feszítő nyomásának, hogy azok dagadó folyóként öntözzék arcát. Aztán, amikor annyi erőt gyűjtött, hogy szólni tudott, odafordult ahhoz a lovaghoz, aki e történetet elmondta neki.
– Kérem, adja át tiszteletemet és hálámat Petrus Venerabilis apátnak, aki igaz barátja maradt Abélard-nak.
– Én vagyok Petrus Venerabilis! – állt föl a lovag. – Remélem, megérti Ön, hogy miért nem papként jöttem el e helyre.
Heloysa bólintott. Tudta, hogy aki Abélard barátjaként mutatkozik, azt útközben veszélyes meglepetések érhetik.
Az igazi nagy magány akkor tört rá az apátnőre, amikor a vendégek is eltávoztak. Az imaház oly üresen visszhangzott, hogy az egész világ sem tudta volna kitölteni.
– Ég vele, Abélard! Örök világosság fényesedjen Önnek! – suttogta Heloysa az üresen kongó kápolna oltáránál térdelve.
Eltelt a víg tavasz, a boldog nyár, és beköszöntöttek a gazdag áldás hónapjai. Az idő nem igyekezett enyhíteni az egyedül maradt lélek magányát. Az öregedő ősz deres homloka is csak a rideg valóságot ismételgette minden szélfúvás alkalmával: mindent elnyel az enyészet.
– Tudja, Claryssa, gyakran visszaemlékezem egy versrészletre, amit egykor Abélard idézett nekem:
„Hull halaványan hát, hervadnak a hajdani rózsák
Arcáról, szeme jéggé fagy, s a halálra lezárul.”
(Vergilius: Aeneis, Tizenegyedik ének)
– Bizony, úrnő, ennyire reménytelen az ember élete! – sóhajtott Claryssa.
– Nem, Claryssa! Aki értelmesen éli az életét, annak reménye is van! Ha csak a dicsőséget és a földi javakat hajszoljuk, sosem érünk el mindent, és akkor valóban velünk együtt múlik el az életünk értelme is. Ellenben, ha a hit, remény és szeretet jegyében élünk, más a helyzet. Ha van hitünk, akkor reményünk is van, és szeretni is tudunk. Mivé lesz a szeretet, a lélek tüze? Mivé lesz a tűzre vetett fa? Csupa porrá és hamuvá válik minden. Akkor mégis hol talál vigaszt az ember? A hamuban. Mert elég ugyan a rózsaág, hamuvá válik a szépsége, de megmarad a melege és illatának az emléke!
