Mindig a lélek húz

Erdélyi arcok

Fekete Levente nagyajtai unitárius lelkész Oklándon született. Iskoláit Felsőrákoson kezdte, Sepsiszentgyörgyön, a történelem-filológia líceumban érettségizett, majd a kolozsvári Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet unitárius kara következett. 1983 és 1988 között teológus volt Kolozsváron, 1995 májusától Nagyajtán találjuk. Megtudtuk, hogy szeret tanulni, novellákat és verseket írni, de grafológiai és pasztorálpszichológiai képzéseken is részt vett, főleg azért, hogy pszichológiai ismereteit gyarapítsa. 

– Mit kell tudni Fekete Leventéről?

– 1963-ban születtem Oklándon. Úgyszólván hivatalból. Abban az időben Oklándon volt kántor anyai nagyanyám. Szüleim, ahogy mesélték, azt gondolták, talán jobb lesz, ha édesanyám az oklándi szülészotthonban hoz a világra. Szüleim akkor Felsőrákoson laktak, ahol édesapám, Fekete Dezső, a gyülekezet unitárius lelkésze, édesanyám – született Lőrinczy Enikő – végzettsége után állategészségügyi technikus volt. Gyönyörűen szőtt, varrt, bogozott. Bátyám, Márton-Zsolt, négy évvel korábban érkezett. Iskoláimat Felsőrákoson kezdtem, Sepsiszentgyörgyön a történelem-filológia líceumban érettségiztem. Rövid ideig tartó katonaság után, 1983 és 1988 között teológus voltam Kolozsváron, ahol megismerkedtem a feleségemmel, Durugy Jutkával, aki a kémia-fizikán tanult. Egyszerre végeztünk, rögtön össze is házasodtunk, és még abban az évben Sepsikőröspatakra kerültünk. Én mint segédlelkész, a feleségem a földvári iskolához mint kémia-fizika szakos tanárnő, de a ’89-es változásoknak köszönhetően a sepsikőröspataki iskolához került. Közben okleveles énekvezéri képesítést szerzett. 1995. május 1-jén a nagyajtai unitárius egyházközség megválasztott minket a megüresedett lelkészi és kántori állásba, ahová hárman érkeztünk, hiszen Ágnes-Heini lányunk már négy és fél éves volt. Mivel szeretek tanulni, grafológiai és pasztorálpszichológiai képzéseken is részt vettem, főleg azért, hogy pszichológiai ismereteimet gyarapítsam. Szeretek novellát, verset írni. 

– Sok évvel ezelőtt hogyan indult el otthonról, mivel indították el a szülei?

– „Vigyázz magadra, légy jó, fiam!” A kérdés lényegét tekintve: kulturált, igényes, szeretetteljes és felelősségteljes környezetben nőttünk fel a testvéremmel. Szép bútorokkal és képekkel, szőttesekkel, varrottasokkal berendezett, tágas papilakban laktunk. A nagyszobában nagymama zongorája állt. A parókiához gyönyörű virágos udvar, gyümölcsös és eléggé nagy konyhakert tartozott. Mivel szüleink sokat olvastak, komoly könyvtárunk volt. És természetesen állatokkal teli a pajta-istálló: disznók, szárnyasok, egy időben nutriák és komoly méhészet, meg juhaink is voltak. Mindehhez természetszerűen kapcsolódott a nagy, népes falu, kedves, szorgalmas, hagyományszerető, énekes lakóival, a gyönyörű dombok, rétek, a Kormos-pataka, a bivaly- és tehéncsorda, a ménes és természetesen az egyházi élet a sajátos világával: a fallal körbevett, hársfákkal díszített templomkertben a méltóságteljes templom és a torony, valamint az istentiszteletek, az egyházi ünnepek, alkalmak, a légátusfogadások, amelyek életünk részei lettek. Fontos, hogy édesapám elődjét, Kelemen István lelkész-esperest a kántorlakba költöztették a kommunisták. A paplakot a néptanács bitorolta. Nagyon keményen meg kellett dolgozni azért, hogy ilyen környezet alakuljon ki. 

Később tudatosult bennem néhány dolog. Először is: hogy édesapám harcolta ki, hogy a paplak a gyülekezet tulajdonába visszakerüljön, és a kertből a juhkarám, a lakásból a kollektíviroda és a tyúkfarm kiköltözzön. Másodszor, hogy édesapám közben a baróti kórház megbízásából a falu felcsere is volt hosszú ideig. Tudniillik két évet végzett az orvosi egyetemen, Marosvásárhelyen, ahonnan mint kulákot eltávolították. Így került a teológiára. Harmadszor: édesanyám is a faluközösséget szolgálta Felsőrákoson. Önként szövőkört vezetett a kultúrotthonnak külön e célra berendezett szobájában másfél évtizeden keresztül, a gyülekezeti és a családi munka mellett. Természetesen Árkoson folytatódott az építés, szépítés, fejlesztés és a gyülekezeti munka.

Összegezve talán azt mondhatnám, útravalóm lett az, hogy sem a munka nem szégyen, sem a hitet nem szabad szégyellni. A feladattól nem kell félni, ráadásul, ha a közösség hasznát szolgálja, becsületesen el kell végezni. A tisztelet rendesen része az életnek, mind az egymás iránti, mind az egészséges tekintélytisztelet, és hogy a szeretet, az egymásra figyelés és a kölcsönös értékelés annyira fontos, mint a darab kenyér. Valamint az a megnyugtató érzés, hogy a családban biztonságban vagyok, mindig számíthatunk egymásra. De feltétlen meg kell említenem a szép iránti igényt és az olvasás szeretetét is.

– Miért döntött a lelkészi hivatás mellett?

– Bevallom, gyermekkoromban ornitológus szerettem volna lenni. Csodáltam a madarakat. Aztán pszichológus, vonzott a filozófia is. Veress Károly filozófiatanárunk a líceumban biztatott is. Érettségire készültem, amikor édesapám megkérdezte: miért nem leszel pap? Aztán hozzátette: szeretsz olvasni, beszélni, tanulni. Hidd el, ez is egyfajta pszichológia és egyben filozófia. Napokig rágódtam rajta, mert nálunk az ünnep mindig egybeesik a legnagyobb stresszel, nincs szolgálati idő, mindig hivatal van, este későn is fogadni kell a híveket. Emellett nincs szabadság. Legalábbis édesapámnak soha nem volt rá ideje. Bármi történik az egyházközségben, elsősorban ő a felelős. Természetesen gondoltam arra is, hogy szüleimet mindig nagyon tisztelték, a paplakok impozánsak, szép épületek nagy kerttel, emellett humán érdeklődésemnek teljesen megfelel, és a kommunizmus az egyháznak ha nem is tapsol, de amíg a teológia és az egyház működik, és a templom áll, a fizetést pedig készpénzben felvehetem, addig biztos kenyér. Szóval elég sokat vacakoltam, de végül úgy döntöttem, mégiscsak pszichológus és filozófus leszek egyben, és a teológiát választom, édesanyám örömére is, hiszen anyai dédnagyapám, Lőrinczy Dénes Tordán volt unitárius esperes, fia, Lőrinczy János homoródabásfalvi lelkész. Családom vonalában így én lennék a negyedik lelkész. Gondoltam, talán így lesz értelme annak, hogy a biokémia osztály után a filológiára váltottam, és ott érettségizek.

– Mit jelent önnek lelkésznek lenni?

– Természetesen szakma is, és mivel megszerettem, hivatás is. De azt is elismerem, hogy szembe az árral. Édesapámnak igaza volt, amikor azt mondta: a papság segítő foglalkozás. Van, amikor kocsival gyorsan vinni kell valakit a kórházba, és van, amikor abban kell segíteni valakinek, hogy megtalálja a lelki egyensúlyát, visszanyerje a hitét, az önbizalmát, a lelki nyugalmát. 

Mert nagyon úgy néz ki, hogy a lelkészi munka végig arról szól, hogy segíteni próbálunk a helyes értékrend megtartásában: első helyen van a szellemi-lelki-erkölcsi érték, s ezután következik a fizikai, kézzelfogható érték. Abban kell segíteni, hogy tartsunk rendet először magunkban, s azután a környezetünkben. Mert ez a dolgok természetes rendje. Először van az ötlet, s azután a fizikai megvalósítás. Először a lélek, s azután az anyag. Segíteni kell, hogy Istent soha ne hagyjuk ki a programból. Rá kell erősíteni a bennünk levő szakrális értékre, ami segít nekünk, hogy ne váljunk élő gépekké. Mindig akkor jön a gond, ha a szekér megkerüli a lovakat. Mert igazából mindig a lélek húz. A helyes sorrendet csak a hit által tudjuk megtartani. Elemi erővel él bennem: Isten gyermeke vagyok. Ez adja a legnagyobb értéket az embernek. Én abban hiszek, hogy csak ott van felelősség, ahol van szakrális világkép. Van egy mutató. Amíg fontos nekünk az anyanyelvünk, szokásaink, hagyományaink, szülőföldünk, addig fontos a hitünk is. És addig a szellemi-lelki-erkölcsi értékekben gyökerező szakrális világképnek megvan a biztosítéka. 

Dr. Erdő János professzorunk és püspökünk így bocsátott el a teológiáról: „A világnak szüksége van magukra! Minél nehezebb, annál szebb”. Röviden: harc a szekuláris világnézettel a szakrális világnézet győzelméért. Az élhető világért. Ezért mondtam, hogy szembe az árral.

Természetesen a lelkész is emberből van. Aki ezt elfelejti, nemcsak hogy hibázik, hanem egyszerűen nem becsületes. Persze hogy a lelkész is tévedhet. De a hibáinkból tudunk épülni.

– Milyen a lelkész élete napjainkban?

– Összetett. Hiszen a lelkész is ember. Ha ilyen téren csődbe jut, krízisállapotba kerül a hivatás, aminek az egész közösség a kárát vallja. Nem könnyű bölcsen egyeztetni az emberi, családi, rokoni, baráti kapcsolattartással járó igényeket a gyülekezeti élettel járó kötelezettségekkel, beleértve az egyházi életre jellemző sajátosságokat is. Hiszen az egyházi ünnepek jelentik a liturgikus munka jól meghatározott idejét. Emellett különböző szakmai fórumokban tevékenykedni (főtanács, valláserkölcsi-nevelési bizottság, lelkészszövetség-köri elnök stb.). Mindez szorosan a szakmához tartozik. A nehézség inkább abból származik, hogy a szakmai feladatkörünkön túl különböző pályázatok esetében a lelkésznek kulcsfontosságú szerepe van. 

Tehát egyszerűen: mindenben benne kell legyen. Ez röviden azt jelenti, hogy aláírási joggal rendelkező, intézményvezető személyként központi koordinációs szerep felelőssége hárul rá minden szinten, a kezdetektől a befejezésig. Fizikai időre kivetítve, mindez rengeteg utazással, banki ügylettel, tárgyalással, levelezéssel, telefonálással jár. Hatalmas idegmunka, nagy kihívás. 

Állandó készenlét, ütemtervkövetés, mérlegelés, kivitelezés időben. Áldásos az a helyzet, amikor a lelkész állandó támogatást kap elsősorban a párjától, ahogy én is a feleségemtől, a presbitériumtól, és ha különböző szakterületeken felelősségteljes szakemberek tevékenykednek, ahogyan Nagyajtán is, hála Istennek, ősi vártemplomunk teljes felújítása alkalmával, vagy az Áldás Háza építésénél. Természetesen öröm a hívek kedvessége, megértése, az istentiszteletek megható őszintesége, a vallásórák vidámsága, a bibliaórák közvetlensége, szeretetvendégségeink, találkozóink hiterősítő üzenetei. A pasztoráció, az életvidám és mégis komoly közmunkák hitvalló és biztató bizonyságtétele. A család szeretete, segítsége – feleségem mellett felnőtté vált gyermekeink: Ágnes és férje, Árpád, Hunor, Kincső jókedvű alkalmankénti egyházszolgálata –, a barátok őszinte ragaszkodása. Az imádság, olvasás, zene, a közös vidámságok, a napfényes kerti munka. És az írás. Ezek által nyerek erőt, hogy végezni tudjam munkámat. Zárójelben: a világjárvány nagyon „megpróbálta” közösségeink életét. Hála Istennek, tapasztalható egyfajta „ébredés” is. 

– Változó világunkban miben látja az egyház számára a legnagyobb kihívást?

– Először is: a lélekszám apadásában. A kisebb közösségeket drámaian érinti. Másodszor: a gyengülő vallásos öntudatban. A vallásos öntudat igazából az őszinteséget jelenti. A vicc szerint repülőben nincs ateista. A felgyorsult történelmi események miatt mondom: velünk most száguld az idő. Ha őszinték lennénk, belátnánk, elismernénk, hogy hit nélkül régebb sem működött, és soha nem tud működni az emberi élet. Kérdezhetném: kényelmes, ha nem tulajdonítunk jelentőséget a hitnek? Biztos vagyok benne, hogy ez nagyon veszélyes, mert elaltatjuk a lelkiismeretünket. Az egyház küldetése: ébren tartani a lelkiismeretet.

– Felesége az egyházépítő munkában is társ.

– Ez így igaz. Hálás vagyok a feleségemnek, mert mindig támogat. A családi program nyilvánvalóan fontos, de az a tény, hogy a gyülekezetet, az egyházat érintő program is számára ugyanilyen fontossággal bír, felbecsülhetetlen hálára kötelez. Sok program elmaradt volna, ha ő nem biztat, nem segít. Nagyon-nagyon röviden: amikor áldott állapotban volt is, vastag szivacsra ült, hogy a személygépkocsinkkal biciklitúrázó fiatalok csomagjait a csapatnak szállítani tudja Erdély-szerte. Szívvel-lélekkel szervezi a közösségi munkát, dolgozik az asszonyainkkal, fiatalokkal, gyermekekkel, emellett ő tartja a kapcsolatot a külföldi testvérgyülekezeteinkkel (az AEÁ-ban és Hollandiában). Nemcsak a most befejezett vártemplom teljes felújításának hatalmas költségét könyvelte el, hanem az egyházközségnek is ő végzi rendszeresen az elektronikus könyvelést. Emellett a kántori teendőket is ellátja a gyülekezetben.

– Mi az ön jelmondata?

– Istennel és emberrel az életért!

– Mi a hitvallása?

– Hiszek az igazság erejében. Hiszek a bölcsesség békéjében. Hiszek a szeretet hatalmában. Hiszek az öröm üzenetében. Hiszek a jóság győzelmében. 

– Tiszteletes úr, hogyan tovább?

– Legyen rajtunk Isten áldása, hogy tudjunk élni testi, lelki egészségben, jó reménnyel, közösségben: szeretetben, hittel, okosan, alázattal.

– Köszönjük a beszélgetést. 

– Én is köszönöm a lehetőséget. Kívánom Isten gazdag áldását a szerkesztő úr, a Népújság munkatársai és az olvasók életére.