Mindennapi levelek

Szürke szemüvege mögül mintha szelídebb lenne a világ. Komolyan, mosoly nélkül néz mindenkire, szeméből mégis melegség árad. A 89 éves Piroska néni egy éve él a nyárádmagyarósi öregotthonban, bár úgy érzi, sokkal kevesebb idő telt el beköltözése óta. 

Az ajtónyitásra érdeklődve emeli fel tekintetét.

– Isten áldja meg, igazgató úr – köszönti az intézményvezetőt, aztán hellyel kínál a szépen megvetett ágyon. Ő – mint aki sejtette, hogy látogatója lesz – már korábban elhelyezkedett a fal melletti széken, érintésnyire a fehér éjjeliszekrénytől. Színes fotók sorakoznak rajta, műanyag dobozban írószer, ezüstpapíron csokoládédarab.

– Megírtam a leveleket. Tudja, a gyermekeimnek. Holnap jön a fiam, és postára teszi az összeset – magyarázza a fehér hajú asszony, aztán már mutatja is a nagy, gömbölyű betűkkel megcímzett borítékokat. Később kérésemre mesélni kezd.

– Harminchat évet tanítottam Nyárádszentlászlón. Az egykori diákjaim közül sokan a mai napig keresnek, hívnak. Elemlegetik, mi mindenre megtanítottam őket. Nemcsak írni, olvasni, hanem arra is, hogy hogyan kell társaságban viselkedni. Kolozsváron végeztem a tanítóképzőt, utána egyből a Nyárádmentére kerültem. 

– Odavalósi is tetszik lenni? – szóltam közbe. 

– Székelydályai vagyok. Ott nevelt fel édesanyám engem és a testvéreimet, egyedül, segítség nélkül. Tudja, egyéves koromra megözvegyült. Na, de hogy szavamat ne felejtsem, engem is egész életemben gyermekek vettek körül. Szerettem is őket, nem tettem soha különbséget gazdag és szegény között. Az elődöm csúnyán bánt a roma tanítványokkal, csak úgy hívta őket, hogy „te büdös cigány”. Amikor aztán odakerültem a helyére, az egész közösség kíváncsi volt, hogy én is ugyanazt a viselkedést folytatom-e. Iskolakezdéskor rendeztem egy kis műsort a gyerekekkel, el is jött megnézni az egész falu. Emlékszem, először az állatorvos fia mondta el a szerepét. Amikor befejezte a verset, megsimogattam az arcát, és azt mondtam neki: ügyes vagy, kicsi fiam, légy ezután is jó, hogy büszke legyen rád az édesapád. Rögtön utána egy cigány fiú, Rupika következett. Őt is ugyanúgy dicsértem és biztattam a mondanivalója végén. De meg is volt a jutalma ennek a hozzáállásnak. A cigány gyermekek is szót fogadtak nekem, tanulásból, munkából, mindenből kivették ők is a részüket, ahogy a többiek. Sok színdarabot és táncot tanítottam a diákjaimnak. Még a csűrdöngölőt is eljártam velük. Mulatságok alkalmával mindig figyeltem, hogy ki üldögél, és vittem magammal táncolni. Még az öregasszonyokat is megpörgettem, hogy ne búslakodjanak magukban. Miután eljöttem a faluból, azt mondogatták az emberek, hogy az énekeket, verseket is elvittem magammal.

– A nyugdíjas évek elejéről mire emlékszik leginkább? – kérdeztem.

– Nem sokra. Mostanában nagyon felejtek – jegyezte meg elgondolkozva, aztán engedte, hogy családjára terelődjön a szó. Először képzőművész fiáról mesélt. Vele találkozik a legsűrűbben, és nagyon büszke rá – mondta, aztán azt is elárulta, hogy a másik fia is igen fontos, megbecsült ember, két lánya közül pedig az egyik Németországban, a másik Debrecenben él. 

– Nem hiányzik a kinti élet? – fűztem tovább a kérdések sorát.

– Én itt is jól megvagyok. Mindenki kedves velem, teszi a dolgát, én sem tudnám jobban. 

– Mivel telik egy napja?

– Sok a dolgom, az biztos. Van, amikor már reggel 7 órakor felkelek. Gondolkozom, aztán megírom a leveleket. Minden héten írok, többször is. Aztán gyakran előveszem a fényképeimet, elnézegetem őket. Magának is megmutatom – derült fel az arca, miközben a fotóköteg után nyúlt. – Itt vannak mind az unokák, dédunokák. Nézze. Nem szépek? 

Az öreg ujjak boldogan siklottak végig a foglyul ejtett idő mozaikdarabjain. Fehér köpenyes nő lépett a helyiségbe, úgy éreztem, indulnom kell. Mielőtt elköszöntem, Piroska néni az otthonban rendezett nőnapi ünnepségről mesélt. Egy prímás is eljött hozzájuk – újságolta –, és az ő kérésére a Székely indulót is elhúzta. „Árva magyarnak születtem…” – zendült meg hirtelen beszélgetőtársam hangja. Pár pillanatig mintha a kézzel fogható és láthatatlan emlékek helyett újra a szentlászlói gyermeksereg vette volna körül. Közöttük az állatorvos szép arcú fia és a borzas Rupika.