Minden reggel egy újabb döntés: hozzányúlok-e vagy sem?

Dr. Petke Zsolt története nem mindennapi: felépülésben lévő függő, aki mellesleg egy magyarországi klinika addiktológiai osztályának vezetője. Marosvásárhelyi előadása során a rá jellemző nyitottsággal beszélt arról az időszakról, amikor évekig nem tudatosult benne, hogy problémája van, és eközben az ivásra, a szerhasználatra és a munkafüggőségre ráment a házassága, leépültek a baráti kapcsolatai, és szinte mindenki, aki fontos volt számára, elfordult tőle. 

A marosvásárhelyi Jazz&Blues Clubban családias hangulatban, egykori ismerőseinek, diáktársainak a jelenlétében tartott előadást a függőségről dr. Petke Zsolt marosvásárhelyi származású, Magyarországon élő addiktológus szakorvos. 

– Nálam az aktív szerhasználat öt évvel ezelőttig tartott. Akkor jutottam el a pontra, amit mélypontnak hívunk a függő felépülésében. Egy olyan érzés, amikor rádöbben az ember, hogy lehet a környezetet okolni a problémákért meg a kialakult helyzetért, de a felnőtt működése alapvetően arról szól, hogy vállalom a felelősséget azért, amit teszek. 

Zsolt évekig aktív szerhasználó volt, az illegális szerektől az alkoholig sok mindent kipróbált, azt is, miként lehet függőként zombi módjára élni karrierépítés vagy el kell tartani a családot címen. 

 

A farmertől a szerencsejátékig

– Az első élményem ezzel kapcsolatban akkor volt, amikor 12 évesen apámtól pénzt kaptam farmernadrágra. Akkor még az ócskán, a törököktől lehetett ilyent venni. Kimentem a piacra, és a farmeres előtt volt egy itt a piros, hol a piros játék. Akkor éreztem először a sóvárgást, odamentem az asztalhoz, elnyerték az összes pénzemet, és ez volt az első igazi, átszellemült szerhasználat, mert a szerencsejáték is ennek nevezhető. Akkor éreztem először, hogy milyen jó kiszállni a realitásból. Utána sokszor éreztem ezt a szerhasználat során, az alkohol és a fű volt a kedvencem. De a karrierépítési hajrában is éreztem ezt, emlékszem, előfordult, hogy egy hónap alatt 14 éjszakai ügyeletem volt, és azonkívül napközben is dolgoztam. Nagyon erős volt bennem az érzés, hogy mennyire fontos vagyok, embereken segítek, megmentem őket. És a legjobb az volt, hogy eközben nem kell magammal foglalkozni. Valószínűleg ezért is mentem segítő pályára, ha nagyon erős benned a trauma, menj el másokon segíteni, mert akkor nem kell magadba nézni. Nagyon jól jött, hogy folyton dolgoztam, voltak időszakok, amikor szert használtam, máskor sportoltam, és nem kellett közben magammal lennem. A függő azt érzi, hogy az, ami van a pillanatban, nem jó, valami más kell. Ekkora őrület ez a függőség, amit a felépülők lelki békének hívnak, ez az, ami a függő életéből hiányzik, és nagyon nehéz megteremteni. 

 

Nem vagyok elég jó, nem lehet engem szeretni

Egy igen jellemző tünet a függőség diagnosztikájában az alacsony önértékelés – hangsúlyozta Petke Zsolt. Akár egy mozifilm, folyamatosan az pörög a függő fejében, hogy nem elég jó, nem lehet őt szeretni, mindenki ellenség, vigyázni kell az idegenekkel, és egy nagyon jellemző érzés, amit függőtársaitól is számtalanszor hallott, a kívülállóság érzése, azaz akárhová megy, azt érzi, hogy valami miatt nem odavaló. – Nálam a szerhasználatot is legtöbbször ez indította be. Mielőtt egy-két kört meg nem ittam, nem éreztem, hogy a helyemen vagyok. És ebben az őrületben nagyon fontos szerepe van ennek a kívülállósági, nem vagyok odavaló érzésnek, annak, hogy nekem többet kell tennem, egy kicsit hangosabban kell beszélnem, kicsit többet kell mondanom, és ez a környezet számára egy idő után nagyon fárasztó tud lenni. 

 

Mese előtt két fröccs

– Amikor a mélypontra jutottam, nagyon sokat gondolkodtam, hogyan lehetne másképp csinálni. Ez egy elsöprő, döbbenetes pillanat, amitől nagyon fontos változások jöhetnek egy függő életében, hiszen elkezded a saját magad felelősségét látni ebben a helyzetben. A felelősség mellett pedig az erőt is, hogy ezen változtathatsz. – Zsolt életében a mélypontra jutáshoz egy esti meseolvasás adta meg a löketet: amikor esti mesét olvasott a fiainak, megérezte magán az alkoholszagot. – Rettenetes érzésem támadt, félrenéztem a nagyobbik gyerekre, ő is rám nézett, nem volt benne harag vagy indulat, csak szomorúság. Ekkor jött az érzés, hogy nem kellene ezt tennem vele, és ezzel a helyzettel már kezdeni kellene valamit, félretenni, hogy más felelős azért, hogy olyan sokat dolgozom, hogy nehéz az életem, hogy milyen a gyerekeim anyja, mert esetleg nem úgy neveli őket, ahogyan én szeretném. Emlékszem, hogy kiválóan tudtam tanácsokat osztogatni abban a félórában, amit otthon józanon töltöttem, hogy hogyan kell gyereket nevelni. És ezt látom a pácienseimen és azokon a társaimon, akik aktív szerhasználók, hogy mi, függők, nagyon tudjuk osztani az észt, megmondani másnak, mit, hogyan kell csinálni. Ez az egyik dolog, amivel utólag a legnehezebb szembenézni – ismerte el. 

 

A főnök újra „fáradt”

Zsolt rámutatott, sokáig gondolta azt, hogy a körülötte lévők nem veszik észre, mi történik vele. Mint mondta, miután az esti szerhasználat után másnap reggel bement a kórházba, a titkárnő már messziről látta rajta, hogy a főnök megint „egy kicsit morcos”. Ilyenkor bement hozzá és megnyugtatta, hogy az osztályon minden rendben, látja, hogy fáradt, menjen nyugodtan a dolgára, ők megoldanak mindent. Ezt utólag mesélte el főnökének, hiszen akkor Zsolt ezt úgy élte meg, hogy milyen belevaló, segítőkész kollégák, egy pillanatig sem tudatosult benne, hogy látják, hogy el van borulva az agya. – Éveken keresztül abban ringattam magam, hogy senki sem látja. Olvastam valahol, hogy a függőség a tagadás betegsége, én inkább úgy fogalmaznék, hogy a mellébeszélés, a manipulálás és a hazudozás betegsége. Ezért nehéz az orvosoknak, a családtagoknak a függő játszmáival kezdeni valamit. Talán a legbölcsebb dolog, amit az ember tehet egy függő családtagjaként, hogy visszavonul, és próbálja menteni magát, hiszen rossz belegondolni, hogy mennyi fájdalmat okoz egy függő a családon belül, és milyen romokat hagy maga után, amikor szerencsés esetben elkezd magán változtatni. 

A szerhasználattól függetlenül a függő működés az életemben mindig is jelen volt, és ezalatt azt értem, hogy a bizalmatlanság, az alkalmazkodásra való képtelenség és az erőszakos merevség jellemezte az életemet: én mondtam meg, én találtam ki, én csináltam. Itt ennek főleg a negatív oldalait domborítom ki, holott a közösség szempontjából egy ilyen embernek számos pozitív hozadéka is van, a függő orvos az, akire mindig rá lehet sózni egy pluszügyeletet, aki megnézi az ötvenedik beteget is. A függő a végtelenségig terhelhető, és lehet magányos függőként élni szerhasználat nélkül is karrierépítés címen vagy akár csúcssportolóként is. Ez az, amiről keveset beszélünk. A függő Zsolt napközben osztályvezető főorvos, súlyosabbnál súlyosabb helyzetekben hoz döntést, és délután 4-kor hazamegy, főz magának egy kávét, és egyedül marad az érzelmileg egy 3 éves szintjén működő Zsolttal. Alapvetően a nagyon súlyos érzelmi sérültség jellemző a függőre, szinte érzelmi analfabétát is mondhatnék. Extrém állapotok jellemzik, nagyon haragszik vagy nagyon rajong, nehéz elfogadni, hogy minden ember kicsit jó is, kissé rossz is. Az elfogadás az, ami az aktív függőnél nagyon nehezen működik, és azt gondolom, hogy a közösség számára ez az, ami a leg-inkább megnehezíti a helyzetet. Én aktív függőként minden helyzetre tudtam valami negatív kritikát felhozni, és ezt nem is tartottam magamban. Ami még elszomorítóbb, hogy lelkileg is így működik, bármi, ami egy dologról azonnal eszébe jut, az negatív. Ez az, amivel nagyon nehéz együtt élni: az állandó gyanakvás, bizalmatlanság. A függőségből való felépülés valójában arról szól, hogy ezt a magányt, gyanakvást és bizalmatlanságot át kell alakítani nyitottsággá, ami egy függő számára szörnyen nehéz. 

 

„A szeretteim nem kértek belőlem”

Zsolt elismerte, nagyon sok addiktológiai könyvet olvasott, és évekig dolgozott az addiktológiai osztályon, de mégsem tud egyértelmű választ adni arra, hogy mit is kell a függővel tenni. Ezért mondja el, hogy vele mit csináltak, mi az, ami az ő esetében használt. – Rajtam az segített, amikor azt éreztem, hogy azok, akik szeretnek, eltávolodnak tőlem, elsősorban a gyerekeim anyja meg a barátaim. Egyre gyakrabban hallottam tőlük, hogy mennyire fárasztó vagyok, hogy árad belőlem a verbális agresszió. Viszont, amíg tartott a szerhasználat, nem igazán érdekelt. De valójában az az időszak volt számomra nagyon hasznos, amikor megéltem, hogy visszaléptek az emberek, akik szeretnek, éreztem, hogy nem kérnek belőlem, beleértve a gyerekeimet is. Kezdtem egyedül maradni, hetekig nem hívott fel senki, akkor gondoltam arra, hogy a gyerek tekintete nem volt véletlen. Nagyon fontos volt, hogy egyedül legyek a krízisben, ott lent, a gödör alján – mutatott rá. 

 

A józan közösség a kiút

Miután próbálta abbahagyni a szerhasználatot, de visszaesett, eljött az ideje, hogy megkeresse a régóta felépülésben lévő barátait. Elismerte, hogy segítség nélkül nem tud józan maradni, mit tegyen? Ők mondták, hogy józan közösségre lesz szüksége, menjen el rehabilitációra, a Narcotics Anonymus segítő közösséget javasolták. Az addiktológiai osztály főorvosaként elég fura lépésnek tűnt, de döntenie kellett, mi a fontosabb. – Nálam a változást a józan közösség hozta. Elmentem az első ülésre, és olyan jó dolog azóta sem történt velem, egy „megérkezés”-érzés volt, 20 perc után azt éreztem, hogy a helyemen vagyok, otthon vagyok. Annyira biztonságban, mint abban a csoportban, sem előtte, sem utána nem éreztem magam sehol. És ez már több mint két éve tart, azóta is hetente kétszer eljárok. Itt nincs szakember, ide csak felépülő függők járnak. Mielőtt elmentem volna, az én fejemben is az motoszkált, hogy szabadulni akarok a narkósok közül, és akkor ide jövök, közéjük?

De azóta rájöttem, hogy azért érzem annyira jól velük magam, mert igazából csak egyik függő tudja megérteni a másikat. Azt gondolom, hogy az egész függőségből való felépülés alapvetően arról szól, hogy a függő találjon magának egy olyan társaságot, ahol az emberek fejében ugyanaz van, mint az övében, hogy gyarló vagyok, és ez az érzés azonnal visszatér, amint a függő egyedül marad. Bekerültem ebbe a társaságba, és azt érzem, hogy nem vagyok egyedül az őrülettel. Előtte hazamentem a munkából, és fél óra múlva eljutottam oda, hogy pocsék az élet, inni kell. A csoportban viszont nem árad a tömény önsajnálat, figyelnek másokra. Fontos, hogy legyen egy olyan környezete a függőnek, amelyhez bizalommal fordul, mert ha azokat a nehéz érzéseket, amiket hordoz magában, hogy milyen apa vagyok, milyen társ, olyanokkal tudja megosztani, akik ugyanezeken a körökön átfutottak, akkor távol lehet tartani ezt az őrületet, az érzést, hogy ezen a világon nem kérhetek magamnak helyet. És azóta minden reggel egy újabb döntés: hozzányúlok-e vagy sem?