Az európai viszonylatban készített statisztikák legtöbbjében az uniós mezőny sereghajtói vagyunk. Egyik kivételnek a külföldi munkavállalók által hazaküldött pénz mennyisége számít, ebben a tekintetben csak a lengyelek előznek meg minket. És ez a „dicsőség” is lesújtó képet fest az utóbbi évtizedek kormányainak gazdaságpolitikájáról.
A minap napvilágra került adatok szerint uniós létünk első évtizede alatt, amióta nagyjából szabad a munkavállalás szép hazánk polgárai számára is a legtöbb európai országban, 27 milliárd eurót küldtek haza a Nyugatra szakadt vendégmunkások. Ez közel ugyanakkora összeg, mint amennyi az ország nettó nyeresége volt ugyanebben az időszakban az uniós pályázati rendszerből, és jelentős a mértéke az illető időszakban a romániai gazdaságba tett külföldi tőkeberuházások összegéhez viszonyítva is. Bármelyik összevetést nézzük, az kétségtelen, hogy az uniós csatlakozás óta eltelt években a Nyugatra vándorolt romániai munkavállalók hazaküldött pénzei nagyon jelentős beruházást jelentettek az itthoni gazdaságnak. Ez a pénz pedig az államnak sem kevés adóbevétel, hiszen terméket vagy szolgáltatást vásároltak vele itthon.
Azonban, ha a rendszerváltás utáni kormányok ugyanolyan szorgalmasak és értelmesek lettek volna gazdaságfejlesztésben is, mint például a teljesíthetetlen választási ígéretek gyártásában, és annak a mintegy 3,6 millió embernek, aki ezeket a milliárdokat hazaküldte, nem külföldön kellett volna dolgoznia, hanem itthon kapott volna jól fizetett munkát, ma nem azért kellene vakaróznia
a kormánynak, hogy milyen beruházási tételeket vágjon le az állami bérek és a nyugdíjak kifizetése érdekében, mert jutna ennél jobb fizetésekre és nyugdíjakra is a kasszából. Ha ez a 27 milliárd euró itthon kifizetett munkabér lett volna, csak ebből kaszált volna az állam 42%-ot a jelenlegi adórendszer mellett, és már ez is szinte közelítené a nyugdíjpénztár deficitjét, bár nyilván ennél jóval többet kellett keresniük a vendégmunkásoknak, mert csak a megspórolt pénzüket küldhették haza, valamiből élniük is kellett. És még lehetne mellé számolni az ennyi embert foglalkoztató beruházók adóival is. Ráadásul meg lehetett volna spórolni még az augusztusban eleresztett könnygázt, és egy jó nagy kalapra rúgó csendőri órabért is, mert ha a kormányok a választók életszínvonaláért izzadnának, nem a klientúrájuk és haveri köreik gyarapodásáért, a fene se menne ki tüntetni ellenük. Az a baj, hogy egyelőre nemigen van a láthatáron olyan képességű csapat, amelyiktől elvárható, hogy legalább a következő választásoktól jobb irányba kormányozza az országot, de okos voksolással a politikusok munkaadói, azaz a választók ezen távlatilag tudnak változtatni.
