Láttam már itt. Fél egyig felhajt valamit, aztán átballag a zebrán, a megállóba. Jön a kisbusz és hazaviszi.
A Csíki Székely Múzeumban megnyílt a 80 éves Gaál András festőművész jubileumi kiállítása. A megnyitón az ünnepelt (jobbról) Banner Zoltán művészettörténésszel. (A múzeum honlapjáról)
Kérdi közvetlenül, ám felvillanyozva.
Láttam már itt. Fél egyig felhajt valamit, aztán átballag a zebrán, a megállóba. Jön a kisbusz és hazaviszi. A magaféle derék atyafiak látogatás nélkülin diplomáznak kommunikációból, „az élet egyetemén”.
– Mikor van a hogyishívják? Na.
Hát, mondom, az attól függ. A magyar költészeté április 11-e, József Attila születésnapja (1905). A román költészeté, gondolom, január 15., akkor született Eminescu 1850-ben. A költészet nemzetközi napja március 21., nem tudom, miért.
– Még mire kíváncsi?
– Hát én semmire.
Kortyol söréből hosszan. Busa feje meg-megbillen.
– Csak azért kérdezem, mert az imént itt ült, ahol maga most, egy ember, aki azt mondta a másiknak: költő. Nem világos, melyikük; az-e, aki mondta, vagy akinek mondták.
Azt beszélték, készülődni kell.
És hogy ki mikor találkozott először életében a költészettel...
Nálunk a farkas vagy a medve ilyen nagy téma, hallja-e.
– És? Mikor találkoztak?
Sejtem, kik lehettek, azért kérdezem.
– Mármint a költészettel...
– Hát azt csak részletekben, zúgott az az izé. Nehezen fogtam. Mint amikor nincs a mobilhoz jel.
Térerő, javítom ki.
– Az. Bekapcsolta a nő a ventilátort, zúgott, mint a mikszerelő.
– Mixer.
Szemléltetem két mutatóujjammal.
– Iksszel.
– Ixxel.
El a pulthoz, újabb sört, nekem is.
– Mégis, mire jutottak?
– Kik?
– Azok. A két költő.
– Hát, emlegettek mindenfélét. Idegen neveket, szavakat. Érdekes, egyik se mondott bár egy verset. Pedig hát az ember mit várna. Bezzeg a tévében örökké csak felolvasnának.
– Ha magát kérdeznék?
Köszönöm a sört, de én bort iszom. Nem baj, hoz ő azt is.
Igazán kedves magától, de az enyém ki van kérve. Mikor érkezem, rendelek két palackkal, kifizetem. Ilyen szép fehér csészéből iszom. Amint a hölgy észleli, hogy kifogyott, kijön a pultból, viszi a bögrét, majd telve hozza...
– C, c, c. Törzsvendég törzsvendég.
– Na de ha magát?
– Ha engem kérdeznének? De hát én nem vagyok költő.
– Nem is akart az lenni? Soha?
– De.
– Na látja.
– Isten éltesse! Most már sörrel is lehet.
Koccintunk, érkezik a hölgy, viszi, hozza. A sörivó elismerően csettint. Törzsv., törzsv. Működik.
– Egyszer akartam én is.
– Na ugye.
– Harmadik osztályosok voltunk, és egy reggel Sirató Sanyika akkorán jelentkezett, hogy előrebukott a padból. „Tanító néni, tanító néni, kitaláltam egy verset!”
Nagy dicsőség kiállni az osztály elé, hallja.
És mondta a saját versét:
„A mi macskánk, a szürke,
Tegnap este besurrant a csűrbe.
Reggel lássatok csodát:
Hat kiscicát!”
– Na, mit szól hozzá? Jó vers, ugye.
– Az. És maga akkor szintén?...
– Hát, másnap én is költöttem valamit. Jelentkeztem, és engem is szerepeltetett a tanító néni. Kiálltam az asztal elé, és szép csengő hangom eléadtam:
„A mi kutyánk, a Bodri,
Kölykedzett vagy kilencet.
Egy tarkát megtartottunk,
Levágtuk a farkát,
Mert a gulyafarkú harapósabb,
A többit a hídlás alá dobtuk,
Egyenest a ganélébe.”
– Hát ez nem valami szép...
Sörébe sóhajt, az itala kámforrá válik.
– Nem szép, nem szép. A jóindulat, az megvolt bennem.
– Aztán megtapsolták-e legalább?
– Megdicsért a tanító néni, de jegyet nem adott, azt mondta, sokat kell olvassunk. És amikor mentünk haza, adott egy-egy könyvet a könyvtárból.
Na, az volt aztán a boldogság, hallja-e.
Petőfi a János vitézzel, Arany János a Toldival.
Ma is tudom egyik-másik versszakát.
Legjobban az tetszik, amikor Jancsi odapörköl a gonosz boszorkának: „Úgy merje kend Ilust egy szóval bántani, Hogy kihullanak még meglévő fogai!”
Ezt egyszer felmondtam az anyósomnak is, még az elején. Azóta is én vagyok a legjobb veje. Igaz, hogy lánya is csak az az egy.
– Na de – firtatom. – Többé sosem próbálkozott?
– Mivel?
– Hát a versírással.
Legyint. Sokáig semmit sem szól. Aztán.
– De Sirató Sanyikából se lett poéta... Igaz, hogy a torban az imádság után rendesen ő köszöni meg a papnak, amért odakinn elprédikálta a halottat:
„Hosszú életet, erőt, egészséget, kitartást kívánunk a tiszteletes úrnak; hogy mindenkit s münköt is, tudjon majd ügyesen eltemetni!”
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
