Mettől meddig?

A múlt héten a városvezetés hibáiból szemelgettem, s hirtelen ötlettől vezérelve úgy állítottam be a városlakók és a városházi tisztviselők viszonyát, mintha „talpasok” és „nagyurak” volnánk. Vegyék ezt csak szimbolikus gesztusnak, mert a dolog ennél bonyolultabb, és manapság – amikor mindenki roppant érzékenyen reagál a kritikákra – heves rendreutasításra is számítanom kell. 

Elemezzük egy kicsit, nagyon vázlatosan (mert kevés a hely az oldalon, másnak is van mondanivalója). Kezdetben volt az istenadta nép, és a hatalom, amely leginkább a basáskodásáról és az adók növeléséről volt nevezetes. A fejlődés nem állt meg, a civilizáció kitermelte a kényelmi körülményeket, amelyek mind pénzbe kerülnek. Víz és csatorna, világítás, fűtés, tömegtájékoztatás (rádió, tévé), közszállítás stb. Megvannak, akadozva bár, de működnek. Aki városban él – és nem remeteként tengődik egy barlangban –, az számítson arra, hogy semmit sem adnak ingyen. Az egyes szolgáltatások nagyjából körülhatárolhatók, és a fogyasztó tudja, hogy melyik hivatalba kell mennie, ha tisztázatlan dolga van egyik vagy másik céggel. A hivatalok persze csak a szóbeszéd szerint egyszerűsítik az életünket, de ezt már az óvodások sem hiszik el. Miért küldenek Bukarestből (!) háromoldalas villanyszámlát, amikor csak egy szám a fontos: a végén, a jobb alsó sarokban a kifizetendő összeg. Negyven évvel ezelőtt egyszerűbb volt: 12-én eljött Pista bácsi, leolvasta a villanyórát, a kartotékba beírta a fogyasztást, majd beszorozta a kWh egységárával, letépte a papírszalagot, a táskájába tette a pénzt, viszontlátásra egy hónap múlva. Most félévenként olvassák le a villanyórát, s mindenféle zsonglőrmutatvánnyal kápráztatják a klienst. A gáznak is az energiatartalmát kell megfizetni, nem az elfogyasztott köbméterek számát, aztán, hogy mitől sárga az égő lángja, és nem kék (vélhetően a fűtőérték degradálódásával van kapcsolata), azt senkitől sem lehet megkérdezni. 

No, de térjek át arra a témára, amivel több a gond. A gáz- és az áramszolgáltatás nagyjából működik (az egyik csövön jön, a másik dróton), de mi a helyzet például a parkok és játszóterek, a tömbházak közötti füves területek tulajdonjogával – és az ebből származó fenntartási (kezelési, gondozási) kötelességével –, és kinek a kötelessége lenne a sövénykerítések nyírása, a fű (és gyom!) lekaszálása. Ha az enyém, akkor szóljanak, hogy tudjam. Jó pénzért (esetleg!) elvállalom. Nekem még nem szólt senki, hogy hagyjam abba, ezért negyven éve nyírom a bokrokat és seprem (télen) a havas járdát. Gavrila bácsi három éve meghalt, ő is elvégezte a maga (vélt? rátukmált?) feladatát, azóta csak a gaz nő az ő hajdani szektorában. 

 Mettől meddig ér a lakástulajdonos asztala és felelőssége? Ha kiteszek egy feliratos táblát – „a pillepalack úgy foglal kevesebb helyet a kukában, ha előbb laposra taposta” –, de semmi foganatja sincs, hogyan lesz ebből szelektív hulladékgyűjtés? Az öntevékeny hülyének („prostul moare de grija altuia”) nincs lehetősége és eszköze nevelni, fegyelmezni és büntetni, de ki fogja ezt egyszer megoldani? A Városháza Illetékes Osztálya? A tulajdonosi egyesületek? (Már azért is hálásnak kell lennem, hogy illetéktelen – vagy szakszerűtlen?! – munkavégzés munka miatt még nem büntettek meg…) 

 Ha a házunk mögötti „ligetben” a fák közötti – már füvetlen – területen parkolnak az autótulajdonosok, ki fogja leszoktatni őket erről a rossz szokásról? Mikor lesz itt rend, ha az ősz hajú, nemes lelkű állatbarátok továbbra is etetik a kóbor macskákat? 

 Lesznek még kérdéseim, csak azt nem tudom, hogy: 1. mikor kapok választ ezekre, 2. mikor és ki oldja meg ezeket az „analóg” gondokat? Megérzésem szerint nem a külföldről megvásárolandó „digitális” eszközök fogják megoldani városunk napi gondjait…