Mesés korok füstös kávéházaiban

Füstös kávéházak, fényes hangszerek, bárzongorista és kacér énekes – ebbe a harmincas évekbeli kávéházi hangulatba szeretett bele valamikor Szilágyi Nóra énekesnő, s ezt próbálja meg továbbadni a közönségnek is. Szerinte minél távolabb kerülünk ettől a mesés kortól, annál többször kell megidézni. A mesés kor füstös kávéházává február 27-én a Spectrum Színház alakul, előbb 17, majd 19 órától.

– Érdekes ma még ez a kávéházi hangulat? Van rá kereslet 2016-ban? 

– Minél távolabb kerülünk tőle, annál fontosabb, annál jobban kell a mese az embereknek. Amikor ezt az előadást játsszuk, én mindig úgy érzem magam, hogy egy mesés korban élek, hogy valahogy visszacsöppentem a 30-as évekbe, s úgy látom, hogy a közönséget is tudjuk vinni magunkkal. Akkor megy jól egy előadás, ha őket is elragadjuk, s a második-harmadik dalnál már dúdolgatnak velünk, vagy visszagondolnak valami szép emlékre. Szóval szerintem kell egy kis múltidézés, az embereknek jól jön, ha beleképzelik magukat egy régi, mesés korba.

– Hogy született ez a produkció, ami  már 2007 óta létezik, igaz, más címmel?

– Más címe volt, igen, mivel a kezdő dalunk a Hacacáré volt, és jóval több ilyenszerű dal is volt a produkcióban, mivel két nő énekelte. Aztán közben az értelme is kicsit megváltozott a hacacáré szónak, pejoratív értelmet is kap néha, mi azonban mégis sokáig ragaszkodtunk ehhez a címhez. Aztán amikor bejött a tagcsere, egy férfi lépett a képbe, s ő találta ki, hogy mi lenne, ha Orpheum lenne, mert az olyan elegáns, mint amilyenre mi is törekszünk. Így lett Orpheum-est a címe. S hogy hogyan is kezdődött az egész? Én már óvodáskorom óta mondom, hogy énekesnő leszek, bár nem bánom, hogy nemcsak énekesnő vagyok, hanem sok minden mással is foglalkozom. Színházi szervezőként találkoztam véletlenül Ráduj Gáborral munka közben, ő zongorázott egy dallamot, én meg dudorászni kezdtem, és nagyon csodálkozott, hogy ismerem. Aztán rájöttünk, hogy a 30-as, 40-es évekből van egy csomó kedvenc dalunk, amelyeket nincs ahol és akinek előadni, de elhatároztuk, hogy mi mégis megpróbáljuk. Egy-egy alkalmi felkérésnek tettünk eleget akkor, de egyre nagyobb volt az érdeklődés, s ezért mondtam, hogy csináljuk kicsit komolyabban. Akkor meghívtuk Márdirosz Ágnes színésznőt, akiről tudtam, hogy ezt a kort szintén imádja, s nagyon nagy szeretettel és lelkesedéssel játszottuk az egészet, az első egy-két évben közel kétszáz előadásunk volt. Közben ő háromgyerekes anyuka lett, így egyre nehezebben tudott részt venni a próbákon, kiszállásokon, s kicsit le is álltunk. Tavaly indítottuk újra, már Kosztándi Zsolttal. Ő is színész, érdekes produkció tud kijönni a színészekkel. Mindig én képviselem a dzsesszes vonalat, kicsit át is dolgozom a dalokat, a színészek inkább ragaszkodnak a megszokott stílushoz, ők inkább az eredeti színházi vonalat képviselik.

– S akkor hogy is áll össze az előadás? Miket énekeltek? Kitől énekeltek?

– Név szerint Karády Katalint és Seress Rezsőt említhetem. Seress Rezső fantasztikus dalszerző volt abban a korban, Karády meg szerintem mindenki fejében ott van, ha erről a korról beszélünk, mert hát ő volt akkoriban a díva. Igaz, hogy hangban, megjelenésben nagyon távol áll tőlem, de ahogy értelmezi a dalokat, az igen közel áll hozzám. Ugyanakkor nagyon sok zenés komédiának a dalbetéteiből idézünk meg egy keveset, illetve operettekből is. Én természetesen dzsesszesítve, Zsolt inkább operettesen, s így alakul ki az összkép.

– A dalokon kívül mi adja még a kávéházi hangulatot?

– Kicsit öltözékben is megidézzük ezt a kort, nem erőltetve, de igyekszünk hozzáöltözni. Szokott lenni például egy boám is, lehet, Vásárhelyen ezúttal virágboával jelenek meg. De az egésznek a legnagyobb varázsát nem is az jelenti, hogy megidézzük a kort, hanem hogy az emberekben felidézünk bizonyos emlékeket. Ha nagyon jó a kommunikáció a közönség és köztünk, akkor valami sajátos emléket idézünk fel bennük. Az empátiából és a közös reakciókból néha érdekes dolgok születnek, azt hiszem, hogy ebben áll az egész lényege. Lehet, hogy egy dallam miatt, lehet, hogy abból, ahogy ott, akkor találkozunk.

(A Spectrum Színház irodalmi titkársága)