A mesebolt, ahol bármi megtörténhet

Gyermekkorunk emlékei, a nagymama padlásának kincsei kelnek életre a marosvásárhelyi Gyöngyvirág utcai Meseboltban, Makkai Nagy Erzsébet birodalmában. Bár kívülről úgy tűnhet, egyszerű ajándék- vagy régiségbolt, miután belépünk, egy csodálatos világba csöppenünk: a 150 éves csipkéktől a régi szerszámokon át a horgolt ékszerekig és a tökéletesen varrt babákig, állatokig és bohócokig, a padlótól a mennyezetig ezernyi kincs tárul elénk. 

„Varázslatos hangulatú kis oázis a rohanó világ szürke hétköznapjaiban… A mesebolt számomra a mesevilágba, a gyermekkorba való menekvés, máskor nagyszerű megoldás az ajándékozásra. Mindig jó ide menekülni… Köszönöm ezt a szép utazást gyermekkorom világába… Csoda, csoda, csodás! Köszönöm ezt a meseoázist a mai futóbolond világban. Alig léptem át a küszöböt, máris átölelt a tulajdonos hölgy kedves, önzetlen szeretete. Nagymamám kincses szobája, nagypapám féltve őrzött műhelye, a kisunokáim babái, bábfigurái… no meg az én lelkemnek kedves verssorok, kézimunkák, csipkék, könyvek mind-mind egy helyen. Egy szempillantás alatt átfutottam gyerekkoromon, boldog lánykoromon. Köszönöm!” – ezekkel és ezekhez hasonló gondolatokkal tapintanak rá a Mesebolt lényegére azok a látogatók, akik a boltban elhelyezett füzetkében fogalmazták meg benyomásaikat. 

 

A fizetség: hálától csillogó gyerekszemek

Makkai Nagy Erzsébet olyan kedvesen, olyan szeretettel fogad, mintha régi ismerősök lennénk, és csak mesél, mesél, hiszen a csodás mesebirodalomban minden tárgy egyedi, minden darab egy emlék, aminek megvan a saját története. A mesebeli környezet, a történetek annyira magával ragadják az embert, hogy tényleg kint marad a külvilág, az összes gondjával, rohanásával együtt, és akaratlanul előjön a gyermeki énünk, az őszinte kíváncsiság és rácsodálkozás. Egyszerűen jó ott lenni. A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy rövid ottlétünk alatt bebizonyosodott, ez az a hely, ahol, akárcsak a mesében, bármi megtörténhet. Ezt e sorok írójának is alkalma adódott megtapasztalni, hiszen beszélgetésünk alatt nyílt az ajtó, és betoppant egy kedves, kisiskoláskorú kislány. Mint kiderült, édesapjának születésnapja volt, és szerette volna ajándékkal meglepni. Egy borosüvegre húzható dekorációt, egy parányi öltönyt választott ki, és átadta Erzsébetnek az egy lejt, amit a kezében szorongatott. Természetesen az ajándék jóval többe került, de ez nem számított. Miközben Erzsébet csomagolta a kiválasztott ajándékot, a kislány szeme megakadt a felsorakoztatott borokon. Erzsébet kitalálta a gondolatát, és halkan megkérdezte tőle: szeretnél egy üveg bort is vinni apukádnak? A kislány szeme felcsillant, hiszen valószínűleg egy lejjel a zsebében csak álmodni mert arról, hogy bort is kaphat, mire a mesebolt „jó tündére” ráhúzta a kis öltönyt a borosüvegre, és a lányka kezébe nyomta: Isten éltesse édesapádat! Hálától csillogó gyerekszemek, ölelés és egy nagy puszi volt a jutalom. 

 

A vendéglátás volt a szíve csücske

Erzsébet elárulja – bár a munkáit látva furcsának tűnhet –, régebb nem igazán volt ínyére a kézműveskedés, sőt gyermekkorában nem is babázott, fiúsabb típus volt. Végzettsége szerint építőmérnök, de a kilencvenes évek elején a vendéglátószakmában vállalkozást indított, ahol abban az időben ritkaságszámba menő falatokkal, melegszendviccsel, hamburgerrel, hot-doggal, gofrival, házi almás sütivel és persze egy-egy kedves, baráti szóval örvendeztette meg a hozzá betérő vásárhelyieket. A szíve csücske volt ez a vállalkozás, de idővel abbahagyta. 

 

Gyermekkora emlékei veszik körül

Évekkel ezelőtt Erzsébet életveszélybe került, és ezt követően döbbent rá, hogy át kell értékelnie az életét, mert „rettenetesen könnyű meghalni egyik pillanatról a másikra”. 

– Addig csináltam, amit csináltam, de úgy éreztem, lehet, hogy valami kimaradt, biztos valamit szánt még nekem a Jóisten. Valami szépet szerettem volna a lelkemnek, ezért lett az ajándékbolt, hiszek abban, hogy valahogy az utadba kerül az, amit kell csinálj. Nem tudtam pontosan, hogy mit is akarok, behoztam a nagymámám bútorait, leszedtem róluk a festéket. Egyszerű darabok, a negyvenes évek bútorai, szörnyű barna színük volt, nagymamámnak az volt a szokása, hogy amikor nagytakarításba kezdett, átfestette a bútorokat is. Ezt örököltem tőle, én is folyamatosan átrendezek mindent, a következő alkalommal, ha jön, biztos egészen másként lesz itt minden. Én nem veszek és nem adok el régiséget, a gyermekkorom emlékei ezek, édesapám szerszámai felkerültek a falra, a másik falon a családi képek vannak, mondhatom, hogy „beültem a családomba” – jegyezte meg mosolyogva. De helye van a Meseboltban a díszmagyar mellénynek is, amit akkor varrt a lányának, amikor óvodás volt, a régi vasalónak, a kis zongorának, amin Erzsébet gyerekkorában játszott, valamint több vidék népviseletének is. Egyetemista korában gyakori látogatója volt a feketetói vásárnak, a népviseleti darabok nagy része onnan származik. De sok esetben a vevők vagy kedves ismerősök visznek be darabokat, mert úgy érzik, a Meseboltban jó helyre kerülnek a családi „kincsek”. Egy idős bácsi például egy mezőselyei blúzot vitt be, mondván, hogy a dédnagymamájától származik, a gyerekeinek nem kell, nem teszi-e fel Erzsébet a falra. Természetesen hazavitte, kimosta, és most a Mesebolt falán lehet megcsodálni. De 150 éves csipkék is sorakoznak ott, amiket szintén egy kedves ismerősétől kapott.

 

Zsiráf vagy Eiffel-torony?

Nemcsak a gyerekek, a felnőttek is megcsodálják a textíliából készült, szebbnél szebb babákat, bohócokat, amelyekben az a csodálatos, hogy egyik sem olyan, mint a másik, különbözik az arcuk, ruhájuk. Kézkezi munkája nyomán érdekes állatfigurák kelnek életre, zsiráfok, baglyok, pillangók, rókák. – Bejött az utcáról egy néni, és hozott nekem egy fura kis játékot, kézzel volt varrva, textíliából. Mondta, hogy 1940-ben varrta, amikor még gyerek volt. Emlékeztem, édesanyám mesélte, hogy abban az időben akkora szegénység volt, hogy nem voltak babák. Ő varrta magának a babákat. Gondoltam, ilyent én is tudok készíteni, hiszen varrni azért valamelyest tudtam – emlékezett Erzsébet. A szabás ma sem erőssége, ezért egy kedves ismerőse szabásmintáit felhasználva készülnek a babák. Édesanyja csodálkozott is, hogy lánya, aki sosem babázott, babavarrásra adta a fejét, de Erzsébet úgy érzi, soha semmi nem marad ki az ember életéből: a nagy szerelmek, a nagy csalódások, és ezek szerint a babázás sem. Munkáihoz rengeteg ötletet merít a Kolozsvári Magyar Napok kézművesvásárán, ami, elmondása szerint, számára A vásár, valamint az internetről.

Mint mondta, egy zsiráf volt az első állat, amit készített, és mosolyogva meséli, hogy származott is egy kudarcélménye belőle.

– Bejött egy hölgy a tíz év körüli kislányával, én büszkén mutattam nekik a zsiráfot, a hölgy pedig azt gondolta, hogy az Eiffel-torony. Bennem egy világ dőlt össze, mire a gyerek rám nézett, és azt mondta: ne tessék búsulni, én látom benne a zsiráfot.

Idővel a régi tárgyak, babák, állatfigurák mellé mesekönyvek, Erdéllyel kapcsolatos kötetek, valamint a környéken kevésbé ismert borok is kerültek, mert hát milyen ajándékbolt az, ahol nem lelhető fel egy minőségi nemes nedű. 

 

Vers ajándékba

A Mesebolt különlegességéhez az is hozzátartozik, hogy mindenki, aki betér, egy-egy verset kap ajándékba. Egy könyvjelzőt választhat a látogató, amelynek hátoldalán egy vers van. – Amikor az ember lent van, nagyon mélyen, akkor verset olvas. Legalábbis én. Eleinte azt gondoltam, egy lejért fogom árulni, de aztán rájöttem, hogy butaság, verset nem árulunk, hanem ajándékba adunk – jegyzi meg. 

 

A legkedvesebb kincs: a szülei fotója

A birodalmában ezernyi tárgyat, kincset őriz Erzsébet, de van-e kedvenc darab, ami a legközelebb áll a szívéhez? – érdeklődöm, mire gondolkodás nélkül egy régi fényképre mutat, és egészen halkan suttogja: „a drága szüleim”, miközben könnybe lábad a szeme.