Lehel Attila unokámnak és anyukájának, Varró Izabellának
Volt egyszer a város mellékállomásán egy kis gőzmozdony. Hosszú évtizedeken keresztül járta útját keskeny síneken. Kicsi volt, elég volt neki bőven. Húzta maga után füstölve, pöfögve, sípolva a sok vagont, fapadokkal, amelyeket emberek sokasága töltött meg. Vitte őket hegyek és völgyek között. Minden kis falu állomásában megállt, felszedte az utazni várakozókat, akik batyuval, átalvetővel igyekeztek be a város piacára áruikkal. Vittek mindent, amit megtermeltek kis kertjeikben, a nagy mezőkön, zöldséget, gabonát s még állatokat is, főleg tyúkot, rucát, libát.
De nemcsak az állomásoknál állt meg, hanem a sorompóknál is. A mozdonyvezető leszállt, leengedte a sorompót, majd felszállt, átvitte a vonatkát a túloldalra, s ismét leszállt, hogy felemelje a sorompót, s így szabaddá tegye az utat az arrafelé járó autóknak, szekereknek. Így ment ez napról napra.
Egyszer az történt, hogy az állomásban a rajzoló művész is ott volt az utasok között. Elindult vele a vonat, és ment pont úgy füstölve, pöfögve, sípolva, mint mindig. A gőzmozdonyt, amint már mondtam, egy ember, a mozdonyvezető irányította. Szóval sípolt, hogy jelezze, indul, sípolt, hogy jelezze azt is, hogy érkezik, és mindenki vigyázzon a síneken, nehogy elüsse. Megállt most is mindenhol, ahol kellett. Nem sietett, ha észrevette, hogy egy-egy utas késésben rohan utána, lassított, hogy beérje.
Ez a kis gőzmozdony a Nyárád mentén közlekedett, fel egészen a dimbes-dombos, gyönyörű fürdőhelyig, Szovátáig, s még azon is túl, a sóbányát rejtő Parajdig.
A vonaton utazó rajzoló művész csodálta a kis mozdonyt, hogy milyen bátran viszi a sok szerelvényt, s rajta a rengeteg utast. Elhatározta, hogy lerajzolja, hogy sohase feledjék el az emberek. De nem akárhogy ám. Kőbe akarta vésni. Szerzett egy nagy követ, és elkészítette csodálatos rajzát a kövön a kis mozdonyról. Kőbe véste, és kőnyomatot készített róla. Így nemcsak egy rajz lett belőle, hanem sok-sok, mert a kőnyomatról sok másolatot lehet készíteni.
A kis gőzmozdony még sokáig húzta a vagonokat, de ő is megöregedett, így már amikor nem bírta tovább a munkát, félrehúzták az állomás egyik raktárába, ahol még sok hasonló, síneken járó, kiöregedett vonatocska állt. Legalább nem volt egyedül.
Emlékét sokszor felidézik a régi utasok is, de a művész rajzában sokan gyönyörködhetnek.
Te is, kisunokám, aki mindig megcsodálod nagymama szobájában a falon a rajzot, s a mozdony helyett mama töfög, sípol, s nevetünk nagyokat.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
