Közeli barátom mesélte egy viharos éjszakán az alábbi történetet. A viharos éjszaka csak arra való, hogy az ember borzongjon a történet ostobaságán. Mert közeli barátom önnön butaságáról mesélt.
Közeli barátom mesélte egy viharos éjszakán az alábbi történetet. A viharos éjszaka csak arra való, hogy az ember borzongjon a történet ostobaságán. Mert közeli barátom önnön butaságáról mesélt.
A cím tehát nem Szomaházy István azonos című regényére utal, még csak nem is a belőle készült nagy sikerű filmre (rendezte Korda Sándor), hanem egy kis emlékeztető a decembert követő felbuzdulások további sorsáról.
Történt ugyanis, hogy közeli barátomnak Dániában akadt dolga. Ügyes volt és bajos, amint ez már elvárható a közép-kelet-európaiaktól, akik félpolitikai, félcivil-szervezeti ügyben Dániába ruccannak át, ahol éppen EBESZ-konferencia zajlott. (Nem kutyakiállítás tehát.) Szóval nagyszerűen érezte magát, nagy sajtvadászatot rendeztek a konferencia szüneteiben, B. P., akkor még Diurnus magyarországi csudás úti elemózsiáját is felfalták lelkiismeret-furdalás nélkül, elvégre negyven év diktatúra után ki voltak éheztetve. (Persze akkor még harminc kilóval fiatalabb volt.) Összeismerkedett egy Erdélyből elszármazott, Dániában és Máltán élő képzőművésszel, akinek barátom, a közeli, roppant rokonszenvesnek tűnt, s így mikor meghallotta, hogy barátom a kultúra mezején kalászszedegető, első felindulásában nekiajándékozta egyik írógépét a három közül. Szép volt az írógép, csillogott, kiválóan karban volt tartva, ámbátor a csillogását némiképpen elhomolyosította az a tény, hogy tele volt viking betűkkel, furcsa ékezetű magánhangzókkal. Sebaj, gondolta, itthon még működött Zawada úr, a műszerész, aki számtalanszor javította gépét, egy ócsehszlovák (?) Consult, amit apjától örökölt. Felmálházva ment ki a koppenhágai pályaudvarra, és hosszas utazás után, keresztül a még létező NDK-n, Lengyelországon, a még szubzisztáló Cseh-Szlovákián, és a már MDF-SZDSZ torzsalkodású Magyarországon, a Keleti pu.-n szállt ki, a Nyugatiba metrózott át, egy újabb hosszú, ismerős zötykölődés során a hont keresztbe szelte át, majd megérkezett Kocsárdra, a Székelynek előtagolt, lepukkant átszállóállomásra, ezer csomag, bugyor, szatyor, nejlonzacsak és akkor még a kereketlen bőröndök tehertételével + írógép. Beimbolygott végül a Háborúsd (Războieni)–Vásárhely expresszcsiga. 23+2 órás út után elterült a fürdőkádban.
Mikor kilépett a fürdőszobából, akkor jutott eszébe, hogy a II. osztályú fülke csomagtartójában felejtette az írógépet.
Szíve nagyot dobbant, de már nem tehetett semmit. Soha senkinek nem mesélte el az esetet. Éveken keresztül levelezett az adakozóval, minduntalan biztosította, hogy a műszer kifogástalan állapotban van, sőt ezt a levelet is azon kopogtatta le, amit az ajándékozó valószínűleg furcsállott, s arra gondolt, hogy barátom a teljes betűkészletet, billentyűzetet kicserélte. Leginkább azt az a-t sajnálta, amin egy kerekecske ékeskedett.
Néhány évvel ezelőtt Máltán véletlenül egymásba botlottak. Óhatatlanul az írógépre terelődött a szó, és barátom szégyenkezve – miközben Málta mézsárga szikláit a Földközi-tenger jobb híján nyaldosta – bevallotta, hogy soha nem írt azon a gépen egy sort sem…
Barátom erdélyi-dán-máltai barátja elszontyolodott s így sóhajtott föl: S én, aki azt hittem, ezzel a géppel hozzájárulok a romániai magyar irodalom felvirágoztatásához…
Soha többet nem válaszolt barátom leve-leire. Amin, köztünk szólva, nincs miért csodálkozni.
