Év végén az ember visszatekint, számba veszi az elmúlt 12 hónapot, s próbál mérlegelni, hogy melyek voltak 2019 kiemelkedően érdekes, emlékezetes eseményei, és melyek a nem várt, kellemetlen, bosszantó történések, szebb napok fényére árnyékot vetők.
Elkészíti a leltárt az újságíró is azokról a témákról, amelyek maradandó nyomot hagytak benne. Nehéz a választás, hiszen lélekromboló és lélekemelő eseményekben 2019-ben sem szűkölködtünk. Hogy melyikből volt több, és melyik oldalra mozdul ki jobban a mérleg nyelve, nos, ez attól függ, hogy a félig tele, avagy félig üres poharat milyen szempontból vizsgáljuk.
A politika színpadán két választáson vagyunk túl, az erdélyi magyarság szavazókedvéből alig jött ki két képviselő az Európai Parlamentbe. Klaus Iohannis, aki az alkotmánybíróságon tett feljelentést a marosvásárhelyi római katolikus iskola törvény segítségével való újraalapítása ellen, másodszor is megnyerte az államfőválasztást. A politikai hógolyó továbbgördült, és lavinaként seperte el a szociáldmokrata kormányt, annak miniszterelnökével együtt, majd a liberális párt képviselőit segítette hatalomra, kérdés, hogy számunkra milyen eredménnyel.
Bár a múlt év kimagasló eseményeként tarthatjuk számon Ferenc pápa romániai, csíksomlyói látogatását, a Nyeregben korántsem volt olyan felszabadult, mint az azt követő rendezvényeken. Nem hagyhatjuk szó nélkül az úzvölgyi temetőben történt gyalázatot sem, s a hatalom kétszínűségét, amikor a valós tényekkel szembesítették. Átugorva az év végére, a romániai rendszerváltás harmincadik évfordulója újabb leleplezésekre adott alkalmat a forradalomnak kikiáltott 1989-es manipuláció méreteiről és az elmúlt évek politikai főszereplőinek hátteréről.
A romániai közvéleményt hosszú ideig borzolta a caracali gyilkosság(ok) története, a sürgősségi telefonszolgálat alkalmazottjának hangneme és a helyszínen hajnalig várakozó rendőrök szándékos időhúzása vagy ügyetlensége, majd a történtekre gyanúsan nagy csend borult. Voltak még nacionalizmusba átcsapó sportrendezvények, s év végi hírből értesültünk, hogy megnyitották a dél-erdélyi autópálya régen elkészült és sokat vitatott szakaszát.
A legnagyobb veszteség: a magyarellenes törekvések szentesítése
Aki ismeri a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem történetét, sőt át is élt abból jó néhány évet, egyetért azzal, hogy a marosvásárhelyi és az erdélyi magyarság 2019. évi egyik legnagyobb vesztesége az egyetem jellegének a teljes átrajzolása volt. Jól kimódolt, átgondolt, előre bejelentett és aztán végrehajtott stratégia eredményeként, amelyben az úgynevezett igazságszolgáltatástól kezdve a tanügyminisztériumig és egyetlen kivételtől eltekintve a hűséges partnerként cselekvő mindenkori kormányokig valamennyi többségi intézmény részt vett.
Ahelyett, hogy a még érvényben levő tanügyi törvény szellemében biztosították volna a magyar tagozat önállóságát, az angol nyelvű oktatás alakulhatott önálló karrá.
Miután az arányokat jócskán megváltoztatta a Petru Maior Egyetemmel való egyesülés, a pontot az újabb névadás tette fel a folyamat végére, amellyel a romániai magyarság számára alapított egyetem az amerikai állampolgárságú román tudós, George Palade nevét vette fel, anélkül, hogy a magyar oktatók javaslatait figyelembe vették volna.
Időközben pedig a tanárokat is megfosztották az önálló számonkérés lehetőségétől az egységes írott teszt alapján történő vizsgáztatás bevezetésével. A hallgatók nem kis meglepetésére az is kiderült, hogy aki a jobb általános elérése érdekében a nyári szessziót követő pótvizsgára jelentkezve megkapta a maximális jegyet, a társainál magasabb általánossal az idéntől a szabályzat értelmében tandíjat kell fizetnie, így „támogatják” a hallgatók jobb teljesítményre való törekvését.
A folyamat, amely az egyetem alapításának a meghamisításáról szóló táblák kifüggesz-
tésével kezdődött, azzal a céllal, hogy az intézmény magyar jellegét, múltját letagadják, a most zajló választásokkal 2020-ban zárul le végleg, és lehetővé teszi, hogy az említett folyamatokat lebonyolító rektor egy új mandátum során tovább vezesse az intézményt.
A legemlékezetesebb esemény
2019 számomra félig tele levő poharából nem hiányoztak a kellemes meglepetések sem. Egy szórványközösség tagjainak tartását, önbecsülését, nemzeti öntudatának eredetét keresve kiderült, hogy egy hivatását felelősen gyakoroló értelmiségi, egy református lelkész milyen nyomot tud hagyni közel fél évszázad során nemcsak gyülekezete, hanem egy település más vallású és nemzetiségű lakosaiban is. A 2019-ben száz éve született nagysármási Hermán János református lelkészről gyűjtött vallomások közül egyet ajánlok most olvasóink figyelmébe.
Nemzeti büszkeséget, tartást tanított
Székely Rozália (szül. Bolla), a nagysármási szórványbentlakás nevelőnője 1957-ben született. Lányneve olasz eredetű, a nagyszülei magyarországi telepesekként a Bakonyban levő Oszlopról érkeztek Nagysármásra.
– Különös módon kötődünk Hermán Jánoshoz. A családunkkal való kapcsolata négy nemzedéket ívelt át – válaszolja érdeklődésemre. – A tiszteletes úr első halottja 1951 januárjában a dédnagyapám, Bolla János volt, az első kántora édesanyám, utolsó konfirmandusa 1995 nyarán Krisztina lányom.
Középtermetű, köpcös ember volt, gondolom, a sok járástól rokkant meg, mert amikor Sármásra került, nagyon szép szál fiatalemberként mindenki fölnézett rá. Az arca kerek volt, megragadóan magas homlokkal és tiszta tekintettel, amivel nem rád, hanem valósággal beléd nézett. Megható volt az alázat, ahogy az emberekhez közeledett.
Örök rejtély marad számomra, hogy Hermán tiszteletes úrnak honnan volt annyi ereje, energiája, és mikor volt mindenre ideje, hiszen napirenden volt a hírekkel, a tudományos felfedezésekkel, amellett, hogy örök világ gyalogolt a környező tanyákra, falvakba, és csak egy-egy lószekér gazdája sajnálta meg, és vette fel, más nem is járt ezeken a mezőségi utakon. Ő viszont rendíthetetlenül ment a hét lájbijával, bakancsával, botjával. Ahogy hűvösebbre vált ott az idő, egy-egy újabb mellényt vett fel, ezért mondtuk mi, gyermekek, hogy hét lábija van a tiszteletes úrnak. Nagyon fontos volt számára az istentiszteletek előtt tartott vasárnapi iskola, és néha úgy belefeledkezett a gyermekeknek való magyarázatba, hogy valósággal ömlött belőle a szó. Ott tartotta a vallásórákat, ahol jelenleg a szórványbentlakás tanulószobája van. A konfirmálás az én korosztályom számára életre szóló élményt jelentett. Egész nyáron készültünk, a vallásórák délután kezdődtek, és az este mindig ott ért. Vallástörténetet, a nagy reformátorok életét, a történelmünket tanította, és ezzel együtt a nemzeti büszkeséget, tartást is. Egy nagyalakú „egyetemista” füzetbe írtuk, amit diktált. Minden kérdést le tudott fordítani a mi nyelvünkre, és meg is magyarázta. Nyelvészkedett egy-egy kicsit, nagy ellensége volt a finnugor tanoknak, amit Bécs találmányának tartott. Az osztrákoknak – véleménye szerint – az volt a céljuk, hogy kizökkentsenek a régi múltunkból, mert Nimród nemzetségeként történetünk a bibliai népekig vezethető vissza.
A teremben, ahol a vallásórákat tartottuk, négy-öt sor pad volt. Hermán tiszteletes a katedránál ült egy olyan hosszú pálcával a kezében, ami elért az utolsó sorig. Amikor beszélni kezdett, hátraengedte a fejét, és félig lehunyta a szemét. Ennek ellenére, ha a hallgatóság figyelme elkalandozott, azonnal észrevette, és meglegyintette a homlokunkat a pálcával, amitől rögtön csend lett. Volt valami impozáns benne, amivel már eleve hatott ránk. Egyszerű öltözete ellenére, amikor megjelent, mintha aura vette volna körül.
A parókia udvarán volt egy szilvafa, „tudományos” nevén a pap szilvája, de soha nem derült ki, hogy milyen rajta az érett gyümölcs, mert zölden leszedtük. – Drága lelkeim – könyörgött –, úgyis ti eszitek meg, hagyjátok megérni, és huncutul engedte, hogy azt higgyük: túljárunk az eszén. Amikor kiszáradt a szilvafa, egy diófát ültetett a helyébe.
1972-ben 37-en konfirmáltunk, pedig tiltották akkoriban. Szombaton, órák után a tanító bácsi és egy tanár úr állt a templom kapujánál, és szidtak, hogy miért megyünk vallásórára, de mi lennebb kerültünk, és átszöktünk a kerítésen, mert a tiszteletes úrnak szent volt a szava.
Hogy a kissármásiakat is felkészítse, a teljes kátét lefordította románra, és úgy magyarázta meg nekik, hogy megjegyezzék.
A sármási románok is tisztelték, és az 1990-es hírhedt márciusi napokon, amikor a helyi ortodox pap és a csehtelki románság nagyon megindult, hogy „rendet tegyenek”, elég volt János bácsinak megjelennie, hogy mindenki visszalépjen. Néhány felbuzdult magyar Vásárhelyre akart menni, de ő lement a központba, és nyugalomra intette őket. „Drága lelkeim” – mondta jellegzetes szavajárásával –, nem szabad forrófejűsködni, mert annak utóhatása lesz, és ugyanezt mondta el románul is – emlékezik Székely Rozália, és kibuggyan a könnye.
– Nagy „respektje” volt mindenkinél. Úton-útfélen tanított, és akármilyen későn mentünk el a papilak előtt, a szobájában mindig világosság volt, olyankor olvasott, német, francia tudományos lapokat, amiket sikerült beszereznie.
Látnokként megjósolta a jövőt
– Érdekes módon látnok is volt, valósággal megjósolta, hogy milyen idők következnek, amikor a becstelenség és a vagyon lesz az erény, és a becsületes ember meghurcoltatik, ahogyan az Úr Jézust is meghurcolták. Mintha most is látnám, ahogyan mondja, hogy a tudomány kétélű fegyver, s ha így megy tovább, eltűnnek az évszakok is. Olyankor azt gondoltuk, hogy bolondokat beszél ez a pap, de mára bevált, amit akkoriban megjósolt. Az évszakok valóban eltűntek, a forróságból fagyba, fagyból melegre fordul az idő. Rendkívüli dolgokat látott előre, és nemcsak prédikálta, hanem meg is élte, amit mondott. Feltűnő volt számunkra, hogy otthon, a családban magázta a gyermekeit, és mivel közel laktunk, és édesanyám évekig kántor volt, nagyobbacska fejjel egyszer megkérdeztem, hogy miért magázza a gyermekeit. Erre azt válaszolta, hogy „drága lelkem, a gyermek akkor tanul tiszteletet, amikor tiszteletet kap”. Ez nagyon mélyen bennünk maradt, akárcsak az, amit az anyanyelvről mondott:
– Aki nem ír helyesen, és nem beszéli helyesen az anyanyelvét, az nem szereti az édesanyját – mondta, amitől elszörnyedtünk, majd hozzátette: azért mondják, hogy anyanyelv, mert azt meg kell becsülni. Ha nem becsülöd meg, akkor édesanyádat sem tiszteled – magyarázta, és ebben nőttek fel nemzedékek, s tették áldott hellyé Nagysármást, amelynek akkoriban volt egy nagy papja, egy nagy orvosa Páll doktor személyében, és egy kiváló tanári kara: a történelem-földrajz szakos Mihály Gyurka bácsi, egy galamblelkű, gyermekközpontú pedagógus, Incze Réka, a csodálatos magyartanárnő és Lovász János tanító bácsi, aki írni, olvasni és becsületre tanított. Nemzedékek emlékeznek rájuk nagy szeretettel, ők mentették át, tartották meg ezt a vidéket a múlt rendszer legnehezebb időszakában.
Hermán János tiszteletes úgy élt, hogy szó szerint betartotta: mindenekelőtt az Isten, és aztán következik család és minden más. Valószínűleg ezért teljesült a vágya is, hogy a templomban haljon meg, ahogy Kálvin János. A bűnvalló imádság után lerogyott, és megállt a szíve.
