Megszólalnak az alkotók

EGYKOR…

 

– Amikor elkezdte rendezni a Bányavirágot, megfordult a fejében az a sok rendezőben megfogalmazódó hátsó gondolat, hogy ebből most  fesztiváldarab lesz, amit jó esetben akár díjazhat is a szakma?

Sebestyén Aba: – Egyáltalán nem. Annál nagyobb öngólt nem rúghat magának az ember, mint hogy úgy álljon neki egy darab színpadra állításának, hogy ezzel most egy fesztiválra megyünk, és tetszelgünk a szakmának. Az ember úgy csinál színházat – legalábbis az én felfogásomban –, hogy megpróbál nyitottan, kíváncsian és érzékenyen reagálni mindarra, ami körülötte, a társadalomban történik. Amikor felfedeztem a Bányavirágot, egyből gyomorszájon vágott a történet. Ritkán érzünk olyant, hogy valamihez hihetetlenül sok közünk lenne. Nos, én így voltam ezzel a darabbal – ugyan még nem tudtam, kivel és hogyan, de azzal tisztában voltam, hogy színpadra viszem. Azáltal, hogy szüleim, nagyszüleim bányavidékekről származnak, olyannyira ismerősök voltak a Székely Csaba által vázolt élethelyzetek, mintha velem történtek volna meg. (krónika.ro, 2012)

– (…) Szerinted a Bányavirágnak miért lett ekkora sikere? 

Székely Csaba: – Valószínűleg az újdonság erejével hatott. Nem tudom, hogy mennyire számított az, hogy Erdélyből ritkán érkezik érdekes dráma a drámairodalomba, és most találtak egyet. Garaczi László mondta nemrég, hogy minden következő mű megírása előtt vagy közben elfogja a félsz, hogy „na most lebuksz! Most kiderül, hogy a közönséget is átverted, a kritikusokat is… Nem igaz az egész, és most kiderül, hogy tehetségtelen vagy… és csak véletlen volt, ami mostanáig történt”. Ebben van valami, tényleg picit így érzem én is. Mintha lenne valami, amiről én nem tehetek, amibe én nem szóltam bele.

– A színház világának valamilyen öntörvényű mozgására gondolsz?

Székely Csaba: – Igen, sikerült átverni a színházi világot.

(revizorolnine.hu, 2012)

 

 

ÉS MOST...

 

A mindkét előadásban érintett alkotókat kérdeztük: milyen változást hoztak az életükbe a Bányák?

BÁNYAI KELEMEN BARNA (Mihály/Florin)

Nem mondhatnám,  hogy megváltoztattak, inkább meghatároznak. Viszonyítási pontok. Annyira jó hangulatban születtek – talán még az időzítés is tökéletes volt –, hogy sajnos vagy nem sajnos, az ilyen erős ingerek nagyon bemásznak a hiú színész emlékezetébe. Gyakran szeretnék úgy dolgozni, mint akkor, annak idején a Bányáknál. Szövegeik sokáig kísérnek, előszeretettel szoktam idézni belőlük, ide például most ezt: „De tudd meg, Iván, nincsen olyan, hogy normális élet. Hiszed-e, hogy nincsen? Csak élet van”. 

 

NAGY DOROTTYA (Ilonka/Iringó)

Nem nagyon változott az életemben semmi. Ha viszont valami változni fog, az ettől arrafelé lesz, ha már nem fogjuk játszani tovább a Bányákat. Hiányozni fognak a mindennapi életemből. 

Megtapasztaltam azt az érzést, milyen egy olyan előadásban lenni,  amiben nincsenek gondok. Amikor elejétől a végéig bátran, önfeledten lehet játszani, és minden percét élvezed az előadásnak. Azelőtt nem tapasztaltam ilyesmit. Mert vagy az van, hogy megmondják, mit csinálj, vagy csinálod, de nem igazán tetszik. Az volt a legszebb ezekben az előadásokban, hogy a színészet lényegét tudtam megélni bennük, a játék örömét. A végrehajtásban, a keretekbe zárt előadásban pont ez vesztődik el. Itt senki nem utasított, nem mondta meg, mit csináljunk: mindenki együtt dolgozott, mindent együtt találtunk ki. 

 

SEBESTYÉN ABA (rendező/Iván)

Hogy mi változott?

Talán a felelősség nőtt meg mindazzal kapcsolatosan, amit színészként, tanárként, rendezőként vagy színházi menedzserként teszek. A Bányák csodálatos próbafolyamata és hirtelen sikere mérföldkővé vált életemben. A siker azonban kötelez.

Nagyobb az elvárás és alkalomadtán élesebb a kritika is. A színészi karrierem jelenleg egy kicsit takaréklángon ég, hiszen azóta számos színháztól kaptam bizalmat és felkérést rendezői munkára, amiket igyekszem tudásom legjavával honorálni. Így nyílt alkalmam nagyszerű társulatokkal, kiváló színészekkel dolgozi a budapesti Nemzeti Színházban, a Szabadkai Népszínházban, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban, a budapesti Thália Színházban vagy most legutoljára a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulatában.  A Bányák visszhangos szakmai és közönségsikere nélkül talán nem került volna sor ezekre a szakmai találkozásokra. 

Szóval? 

Túl azon, hogy szomorúsággal tölt el a Bányák bezárásának híre, mérhetetlen hálát érzek.

Hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy ez a BÁNYACSODA megtörténhetett velem, velünk. Hálás vagyok a szerzőnek, hálás vagyok a színészeknek, a tervezőknek, a zenészeknek, a műszaki munkatársaknak, hálás vagyok a kö-zönségnek, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezetőségének és szervezőcsapatának, amelyek lehetővé tették, hogy koprodukció formájában, a nehéz egyeztetési gondok ellenére, mégis ilyen szép számot érjenek meg ezek az előadások.

Köszönöm!