2024. december 19., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés Nagy László nyugalomba vonult unitárius lelkésszel

Negyven év és nyolc hónap szolgálat után népes hallgatóság részvételével kibúcsúztatták Marosvásárhely közkedvelt lelkészét, Nagy László tiszteletest, aki a Bolyai téri unitárius egyházközségben hirdette az igét. Lelkészi tevékenységének meghatározó célja a gyülekezetépítés volt, és vallomása szerint az életről prédikálva az a vágy vezérelte, hogy minden szolgálatában „megsimogassa híveinek a lelkét”.

A tudomány, a kultúra, a művészetek támogatójaként a Dersi János terem – és szükség esetén a templom is – tudományos előadások, tanácskozások, művelődési rendezvények, könyvbemutatók, kiállítások helyszíne volt. Munkássága idején felépült a kövesdombi unitárius templom, hozzájárulásával az egykori Oroszlán vendéglő és a kicsi régi templom korszerű közművelődési „palotává” alakult. Élete párja, Nagy Gizella tiszteletes asszony gazdag nőszövetségi munkát fejtett ki a testvéregyházakkal való eredményes kapcsolatépítés, a pályázatok, gazdasági ügyek intézése mellett. 

– Az ünnepséget követő napokban az egyházközség irodájában beszélgettünk. Először is azt kérdeztem, hogy mit jelentett a gyermek Nagy László számára a Kis-Homoród mentén felnőni. 

– 1959. január 28-án születtem. Akkoriban olyan telek voltak, hogy édesanyámat szánnal vitték Lövétére szülni, így a hivatalos dokumentumaimban szülőhelyemként Lövéte szerepel. Homoródalmáson nőttem fel egyszerű kézművescsaládban. Apai nagyapám 1925-ben költözött a faluba Magyarhermányból kézműves kisiparosként, és az unitárius egyháztól bérelt területen cserepet és téglát gyártott. Almáson született a három gyermek: nagybátyám, akiből orvos lett, édesapám és nagynéném. Az anyai ágam homoródalmási a sajátos Bencző névvel. A világon bárhol találkozunk a Bencző névvel, biztos, hogy a gyökerek Almásra vezetnek. Anyai nagyapám tehetséges falusi emberként földműves és kerekes volt, kádakat és csebreket készített, tiszteletnek örvendve a faluban. Mindig csodálkoztam, hogy az ő hét osztályával hogyan tudja kiszámítani a kádak űrtartalmát. Édesanyám korán, 18 évesen ment férjhez, 19 évesen pedig már megszülte a nővéremet. Édesapám családja református volt, de anyám hatására a három gyermeket Almás meghatározó egyéniségű unitárius lelkésze, Bencző Dénes keresztelte, a falu lakosainak 90 százaléka ugyanis unitárius vallású volt. 

Én jó hangú kisfiú voltam, nyers, egyszerű, falusi tiszta, énekhanggal születtem, és végigénekeltem a gyermekkoromat, s közben mondogatták nekem: te, Lacika, belőled pap kell legyen. Népes nemzedék voltunk, a két utcában, amelynek a találkozásánál laktunk, 36 velem egykorú forma gyermek volt, és több mint 40-en konfirmáltunk. Mára oda jutott a falu, hogy voltak évek, amikor nem indult osztály, mert nem volt egy gyermek sem. 

Bár az almási fiatalok egy része a székelykeresztúri unitárius gimnáziumba felvételizett, hozzám hasonlóan voltak, akik a székelyudvarhelyi Dr. Petru Groza líceumban tanultunk tovább. Engem a humán osztályba vettek fel. Természetesen nagy változás volt az életünkben faluról bekerülni városra. Mi annak a bentlakásnak a földszinti hálójában laktunk, amelynek egy része sajnos nemrégiben összeomlott. 

– Milyen útravalót adott az udvarhelyi középiskola? 

– El kell mondanom, hogy az almásiak nagyon megtanulták a templom és az iskola fontosságát, ezért iskoláztatták a gyermekeiket. Az én korosztályomból heten végeztünk egyetemet. Volt osztálytársaim nagy része érettségizett vagy tíz osztály után szakmát tanult. Mi voltunk az elsők, akik a tizenegyedik osztályba vizsgával juthattunk be. Mivel nem volt humán szakos XI. osztály, a kémia-biológia szakra felvételiztem. Volt egy nagyon kedves barátom, akivel elhatároztuk, hogy a teológiai főiskolát választjuk. Ő református lelkész nagybátyját, én az almási unitárius papot tekintettem példaképemnek. Meg kell említenem, hogy a magyart, ami felvételi tantárgy volt a teológián, nagyszerű pedagógusként Hermann Gusztáv tanította, aki színjátszó csoportot is vezetett. Tamási Áron Énekes madarát adtuk elő, amelyben a katolikus papot alakítottam. 

1978-ban jelentkeztünk a teológiára, bejutottunk, és el is vittek katonának. Megalázó kilenc hónapot töltöttünk Besztercén, majd 1979-ben kezdtük Kolozsváron a négy évet. 1983-ban végeztünk, és még két vizsgám volt hátra, amikor júniusban meghalt édesapám, majd október elsejétől segédpapnak Marosvásárhelyre kerültem. 

– Milyen élményeket jelentett a kezdet?

– Marosvásárhely egyik legtekintélyesebb papja, Kolcsár Sándor mellé kerültem gyakorló segédlelkésznek. Amikor felsorolják, hogy az egyházközségben mennyi minden történt az elmúlt huszonvalahány év alatt, annyit tudok hozzátenni, hogy én csak folytattam, amit ő elkezdett. A mai Dersi János terem már 1989 előtt is kulturális központ volt. A lakásként szolgáló helyiségeket az ottlakók kitelepedése után Sanyi bácsi alakíttatta át kiállítóteremmé. Ez volt Marosvásárhely első magán-kiállítóterme, és nagyszerű élmény volt számomra megismerni a várost, és megismertetni magunkat, az unitárius egyházat.

– Mi történt a segédpapi szolgálatot követően?

– 1984-ben megnősültem (negyvenéves házasok vagyunk az idén), és a feleségem már áldott állapotban volt, amikor 1986. január 1-jétől Szőkefalvára kerültünk. Elődömnek, Adorjáni Rudolf Károly lelkésznek most jelent meg egy könyve néprajzi tanulmányokkal, az unokája, Gergely Orsolya az Unitarcoop Alapítvány ügyvezetője.

Szőkefalván szeretettel fogadtak, Erzsébet lányom 1986 májusában már ott született, László fiam 1990-ben. Hamar megismertem a falut, magyarokat, románokat, romákat, akik négy felekezethez tartoztak. A négy templomban szolgáló papok közül én voltam a legfiatalabb; nagyon hamar befogadott a faluközösség. Hozzám tartoztak Küküllőszéplak, Vámosudvarhely, Bonyha, Héderfája unitárius közösségei egészen Balavásárig. Még Szőkefalván voltam, amikor megválasztottak esperesnek, és Kolcsár Sándor 1997-es nyugdíjazásakor természetes volt, hogy megpróbálom, és így kerültem Vásárhelyre. Szőkefalván nagyon sok mindent megvalósítottunk. Elődöm, Adorjáni Rudolf Károly „fertőzött meg” a néprajzzal, majd elkezdtem Szőkefalva történetével, a cigányszokásokkal, babonákkal foglalkozni. Nagy élmény volt, amikor meghívtak Debrecenbe a Doktorok Kollégiumába, ahova szőkefalvi szokásokkal jelentkeztem, mint például a tejelvivés és visszahozás. Az említett babonák mellett a sátoros cigányok temetkezési szokásait kezdtem gyűjteni. Jóleső érzés volt, amikor az írásaim megjelentek, amiért sokat köszönhetek az elődömnek. Miután Vásárhelyre jöttünk, már nem volt időm ezzel foglalkozni. 

1997. október elsejétől vagyunk itt, és már akkor felmerült a második templom építésének a lehetősége. Amikor új vezetőség került az egyházközség élére, elkezdődött a kövesdombi templom építése. 

– Mekkora unitárius közösség élt akkor Vásárhelyen?

– Több mint ötezer unitáriust tartottak nyilván, jelenleg 1400 a Bolyai téri egyházközség létszáma, a kövesdombié körülbelül 1300. Egy pillanatra sem bánom, hogy megoszlott a gyülekezet, mert korábban, a 4.000 lélekszám idején megtörtént, hogy hat-hétszázan vettek úrvacsorát, és a sor vége az utcai bejárati ajtónál volt, ami rányomta bélyegét az alkalom ünnepélyességére. 

– Hogyan fogadták a hívek a megosztást? 

– Volt, aki azt mondta, hogy úgy élték meg, mint Trianont, mert a szülők idekerültek, a gyermekek a Kövesdombra, baráti társaságok tagjait választotta szét az elosztás, de valahol meg kellett húzni a vonalat. Én személy szerint a Poklos-patakot jelöltem meg, és a patakon túl lakók a kövesdombi egyházközséghez kerültek. 

– Az építkezés a Nagy László gondja volt?

– Csak egy része, mert abban az időben Szabó László volt a gondnok, a közüzem egykori igazgatója, aki a tervezőintézetben is dolgozott, és Bayer Gábor a tervező. Fodor Imre polgármesternek köszönhettük, hogy az első pénzösszeget (250 000 lejt), amiből az alapot megöntöttük, a polgármesteri hivatal biztosította, 1999-től 2006-ig épült a templom, amin utólag kellett még javítani. 

– Térjünk vissza a Bolyai térre, mert van miről beszámolni.

– Kolcsár Sándor megkezdett munkáját folytatva, több mint 200 kiállítást szerveztünk, könyvbemutatókat és egyéb rendezvényeket, mert amíg a Bernády Ház nem nyílt meg, más lehetőség a városban nem volt. Az életemnek nagy részét itt töltöttem el, kezdetben ugyanis azt gondoltam, hogy minden rendezvényen ott a helyem. 

– Olyan találó, frappáns bevezetőket hallottunk Nagy László tiszteletestől, hogy a közönség el is várta, hogy a megnyitókon jelen legyen. 

– A szakembereket hallgatva sokat tanultam, rengeteg embert megismertem. Mivel a politikai csatározásokban is részt vettem, az évek során gyűjtöttem piros és fekete pontokat is. Amikor 2012-ben a Néppárt színeiben indultam városi tanácsosjelöltként, azért tettem, mert nagyon zavart, hogy az egyházakat senki sem képviselte. A gyülekezetben nem tettek szemrehányást, igaz, hogy azonkívül, hogy a rendezvényeket kihirdettem, soha nem politizáltam a templomban.

– Hogyan sikerült annyira jól megismernie a gyülekezetet? Be kell vallanom, hogy egyik legérdekesebb riportomhoz Nagy László lelkésztől kaptam az ötletet.

– Az Úristen megadta számomra azt a képességet, hogy jó arc- és névmemóriám van. Sok családnak az élettörténetét ismertem meg, ami azért volt lehetséges, mert szeretem az embereket, és órákon keresztül tudom hallgatni őket. Nálunk, unitáriusoknál nincsen hivatalos gyónás, de szerettek ide jönni a hívek, hogy gondjaikat elpanaszolják. Azonkívül több mint 600 temetésen prédikáltam, ami ugyanannyi családnak a története. Nagy szerencsém volt, hogy érdekes és tanulságos történetekkel vezettek be a papságba. 

– Ha már a szerencsénél tartunk, tegyük hozzá, hogy Nagy László tiszteletesnek a feleségével, Nagy Gizellával is nagy szerencséje van, aki kiváló ötletekkel és hihetetlen munkabírással állt lelkész férje mellett.

– Nekem olyan társam volt, amilyen kellett, mert a vállalt feladatot egyedül nem tudtam volna elvégezni. Miközben különböző tisztségeket viseltem – esperes, hat évig főjegyző, azaz püspökhelyettes –, akkor voltam nyugodt, ha tudtam, hogy van, és rendezi, amit kell. Voltak nagyon ügyes segédlelkészeim, de olyanok is, akik alig várták, hogy déli 1 óra legyen, és elmehessenek. Bár a gyermekeink gyakran méltatlankodtak, hogy az édesapjuk örökké úton van, és számára az egyház a legfontosabb, végül is megértették, hogy valaki voltam, lettem a munkám által ebben a közösségben. 

– A kibúcsúzóban elhangzott, hogy a szószéken az volt a célja, hogy prédikációival megsimogassa az emberek lelkét, ami népszerűségének a forrása lett. 

– Éppen a napokban mondtam az egyik kollégámnak, hogy nekünk, unitárius lelkészeknek sokkal könnyebb prédikálni, mint például a reformátusoknak, akiket nagyon köt a Biblia és az igemagyarázat. Mi az életről beszélünk. Ha megnézem az utóbbi 15-20 év prédikációit, az Isten- és emberszeretet, a hit mellett erkölcsi kérdésekről szóltam a legtöbbet. Alázat, hűség, ragaszkodás, család, emberi magatartás… ilyen témákról szól az unitárius prédikáció irodalma is. Én pedig az életről szerettem beszélni, és főként az alázatról, mert vallom, hogy enélkül nem lehet hivatást megélni és betölteni. Ahogy korosodom, arra okítom a fiatal lelkészeket, hogy ne akarják kioktatni az embereket. A családi életről, a gyermeknevelésről akkor beszéljenek, ha megtapasztalják. 

– A gyülekezetépítés mellett mi volt a nyugdíjba vonuló Nagy László unitárius lelkész legnagyobb megvalósítása?

– Szerintem az, hogy egy nagy családként éltük meg ezt a 26 esztendőt. Voltak ugyan buktatók, nehézségek, álmatlan éjszakák. Ez a mi egyházközségünk egyházi és kulturális központként fontos események helyszíne volt, a trianoni évfordulóról is itt emlékezünk meg, amit mások nem mertek felvállalni. Fel sem tudnám sorolni, hogy mennyi mindenben vettem részt: a Marosvásárhelyért Egyesület, a Szent György lovagrend, a Bolyai téri adventi koszorú, január elseje a Petőfi-szobornál, március 15-e, október 6-a a Székely vértanúk emlékművénél és sorolhatnám tovább... Egy idő után a politikai csatározások rám maradtak, amit fel is vállaltam, mert mindig szabadelvű voltam egy kicsit.

– Sokaknak nem tetszett, hogy beleegyezését adta a Studium Hub közösségi központ felépítéséhez.

– Szerencsére tagja vagyok a Studium-Prospero Alapítvány kuratóriumának, és amikor dr. Vass Levente szóba hozta, hogy lakások kellenének a rezidens orvosoknak, azt válaszoltam, hogy itt van a régi Oroszlán vendéglő, kezdjünk valamit vele, mert öt éve üresen áll. Tíz esztendőn át szidtak, ócsároltak, hogy átengedtem az épületeket és a régi templomot is, amelyet azonban szépen felújítva megőriztek, és új rendeltetést kapott az épülettel együtt. A tulajdonjog a miénk, és az épület 40 év múlva visszakerül a két unitárius egyházközség használatába. Addig is az új épületben kaptunk egy lakrészt a segédlelkésznek, egy irodát az esperesi hivatalnak és az alapítványnak, rendezvényeinket pedig a legjobb körülmények között tudjuk megtartani.

– Ki lesz az utódja? 

– Május 31-én nyugdíjba mentem. Az egyházközség valószínűleg pályázatot fog hirdetni. A jelentkezőket meghallgatják, azután döntenek. Nekem is egy szavazatom lesz, mint minden egyházfenntartó közgyűlési tagnak. Én sok értelemben kicsit konzervatív voltam, a gyülekezet nagy része a mi korosztályunk, sajnos nem tudtuk eléggé megszólítani a fiatalokat. Remélem, az utódom sikeresebben megteszi ezt. Nem szeretnék beleszólni az egyházközség életébe, de részese szeretnék maradni a gyülekezetnek, a további életemet is közöttük élni. 

Nagy László

Fotó: Bodolai Gyöngyi


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató