Meg kell álmodni

Egy áttáncolt negyedszázad emlékképei rajzolódtak ki szombat este a marosszentkirályi művelődési házban. A helyi néptánccsoport, a 25 éves Vadrózsa ünnepére a faluból elszármazott egykori táncosok is hazatértek, voltak, akik Magyarországról érkeztek az emelkedett hangulatú együttlétre.

A Vadrózsát nem sokkal a rendszerváltás után Nagy Margit tanárnő és Horváth János hívta életre. A szombati ünnepség előtt a táncos lábú gyermeknemzedékek Jancsi bácsiját és feleségét, Annát – a helyi RMDSZ elnökét – szentkirályi otthonukban kerestük fel. Arra kértük a tánc szeretetében egymásra talált házaspárt, vezessenek vissza a 25 évvel ezelőtti Marosszentkirályra, oda, ahol a Vadrózsa-történet elkezdődött.

– A hatvanas, hetvenes években már létezett a faluban egy ilyen nevű tánccsoport. Az a nyolcvanas évekig működött – kezdte még távolabbról a múltidézést az ősz hajú férfi, akinek minden mozdulatából fiatalos nyugtalanság, tettrekészség árad. – 1990-ben, a változás után ültünk le, és határoztuk el Nagy Margit tanárnővel, hogy nem hagyjuk veszendőbe menni ezt a hagyományt. Nem volt könnyű dolgunk. Akkoriban a kultúrotthon használhatatlan volt, még a mennyezete is hiányzott. Került egy polgármester, aki fontosnak tartotta az épület rendbetételét. Erre 1992-re sor is került. A tánccsoport próbáit eleinte az iskolában tartottuk. Nehéz körülmények között vágtunk bele a táncoktatásba, de 20-25 család jónak találta a kezdeményezést, így nemsokára már 30 gyermek járt hozzánk.

– Emlékszik még az első fellépésükre? 

– 1992-ben volt, akkor szerveztük meg az első szüreti bált. Sokan kételkedtek abban, hogy össze tudjuk hozni ezt a rendezvényt, de végül fantasztikusan jól sikerült. A méntelepről kértem két hintót és két hátaslovat a felvonuláshoz. A székely ruhákat Vásárhelyen, a mezőgazdasági iskolában szedtem össze, ott voltak eldobálva egy régi szekrényben. Összeszorult a szívem, amikor láttam, milyen állapotban vannak a gyönyörű lájbik, ingek. A feleségem aztán szépen kimosott, kivasalt mindent. Azokban a ruhákban vonult végig először a falun a Vadrózsa. Még a román emberek is kigyűltek a kapukba, sírtak, úgy meg voltak illetődve. Egy év múlva aztán a második szüreti bált is megszerveztük. A bevételből ruhát és 12 pár csizmát csináltattunk a táncosoknak. A 25 év alatt 180-an táncoltak a Vadrózsában.

– Az Ön élete, gondolom, még a csoport elindítása előtt összefonódott a tánccal.

– Már gyermekkoromban. Akkoriban Lőrinc Laji bácsi volt az oktatóm. Középiskolásként a marosvásárhelyi Elektromaros iskola néptánccsoportjában táncoltam, aztán amikor dolgozni kezdtem az Elektromarosnál, az ottani művelődési csoportnak is tagja voltam. A feleségemet is úgy ismertem meg mint táncospáromat. Ha nem tudott volna táncolni, el sem vettem volna – kacagta el magát vendéglátóm. A tiszta tekintetű, fiatalos mozgású asszony hímzett kötényeket, kötény szélére való csipkét vett elő. 

– Esténként, amikor van egy kicsi szabadidőm, horgolok. Számomra ez az igazi kikapcsolódás – magyarázta Margit. Aztán folytattuk az időutazást.

– 1992-ben már 7-8 táncot betanultunk a csoporttal. Gyöngykoszorú-találkozókra kezdtünk járni Erdőcsinádra, Holtmarosra, Mezőbándra. Miután megalakult a Szent Király Szövetség, Magyarországra is hívtak táncolni – sorolta a házaspár a Vadrózsa-élményeket. Anna közben halkan megjegyezte, hogy az utóbbi években Gyöngykoszorúkra már nemigen kapnak meghívást, mintha a szervezők megfeledkeztek volna a régi oktatókról, akik megmozgatták, felrázták a rendszerváltás előtti időkben alvó falvakat. 

Végül a folyamatosan megújuló, fiatalodó Vadrózsa jövője is szóba került. Horváthék a későbbiekben lányukra bíznák a tánccsoport irányítását. Egyébként 15 éves unokájuk – a kiskorától hegedülő Hunor – is táncos lábbal született, elkötelezett Vadrózsa-tag. 

– Ezt a munkát csak szeretettel lehet végezni. Nem elég megtervezni, tudni, éjjel meg is kell álmodni a lépéseket – foglalta össze a Vadrózsa-ápolás lényegét Horváth János.

 

„Háromszor tapsoltak vissza…”

A 25 éves születésnap hangulatát a néptánc ritmusában nevelkedett nemzedékek együttléte tette különlegessé. A színpadon a Vadrózsa jelenlegi táncosai mutattak be szemet, szívet gyönyörködtető produkciókat – Nyárád és Maros menti, majd cigány táncot –, az előadások szünetében Ábrám Tibor nótaénekes hangja töltötte be a termet.

Veres Csilla Gizella Magyarországról érkezett az ünnepre.

– Mezőmadarasi születésű vagyok, 19-20 évesen kerültem Marosszentkirályra. Korábban is táncoltam, de a legtöbb élményem a Vadrózsához kapcsolódik – mondta a mezőségi népviseletbe öltözött, szép arcú nő, aki 15 éve költözött férjével a határon túlra, de a néptáncról új otthonában sem mondott le.

– Találtunk egy erdélyi csoportot, velük szoktunk táncolni. A Maros menti és a kalotaszegi táncok a kedvenceim – tette hozzá, aztán a legkedvesebb vadrózsás élményét, a Szentkirályszabadján való fellépést is felidézte.

Boldis – lánykori nevén Czampó – Judit Marosszentkirályon született, középiskolás korában kezdett a Vadrózsába járni. Nemcsak táncolt, hanem az édesanyjától és a nagymamájától tanult népdalokat is elénekelte a csoport fellépésein.

– Volt a Kultúrpalotában egy műsorunk, amikor háromszor tapsoltak vissza. Számomra ez óriási élmény volt, ahogy az is, hogy a rádióban lejátszották a népdalokat, amiket énekeltem. A Gyöngykoszorú-találkozókon annyian voltunk, hogy alig fértünk a színpadon – sorolta a Vadrózsánál töltött tíz év legszebb pillanatait.

Béresi Győző a Vadrózsa első táncosai közé tartozott. 

– Már az iskolában tanultam táncolni Osváth Margit és Nagy Margit tanárnőktől. Amikor a Vadrózsa alakult, 22 éves voltam, akkor szereltem le a katonaságtól. Kezdetben hatan-heten voltunk párok, aztán még jött öt pár. Hajtottuk, ösztönöztük egymást a próbákon… A legszebb talán az első szüreti bál lett volna, de én azon sajnos nem tudtam részt venni, mert kiment a bokám. Hat évig maradtam a Vadrózsánál, a családalapítás után ért véget számomra ez az időszak. 

Kis János szintén az első években, 1994-ben került a tánccsoporthoz.

– 15 évesen én voltam a legfiatalabb a táncosok közül. Jólesett, hogy befogadtak maguk közé a nagyok – mesélte, aztán azt is hozzátette, hogy a tánccal párhuzamosan a helyi színjátszó csoportba is járt.

 

Kamaszkor a néptánc jegyében 

A Vadrózsa legfiatalabb „hajtásaival” a harmadik tánc után nyílt lehetőség megismerkedni. Szász Réka, Réti Fogarasi László és Miklós Evelin Renáta tíz hónapja jár a tánccsoportba. Mindhárman tizennégy évesek, és azt szeretik a leginkább a heti kétszeri táncpróbákon, hogy jó a hangulat, lehet viccelődni, és „Jancsi bácsi jól adja elő a táncokat”. Abban is egyetértettek, hogy a fellépések előtti izgalom a színpadon az első pár perc után elmúlik.

– Ellazít, felszabadít a tánc – mondták, és amikor azt kérdeztem, melyikük szeretne felnőttkorában hivatásos táncos lenni, egyhangúlag vágták rá: – Szerintünk itt mindenki.

A fergeteges néptáncelőadás után az ünnepség minden szereplője – alapítók, oktatók, zenészek, egykori és mai táncosok – emléklapot vettek át. A legfelemelőbb pillanatban a közel 170 jelenlevő tapssal, felállva köszönte meg az elmúlt 25 esztendőt a Vadrózsát életre szólítóknak.