Média a színházban, színház a médiában

Beszélgetés Ungvári Zrínyi Ildikó egyetemi tanárral

Antigoné – Kovács Nimród makettje

Beszélgetés Ungvári Zrínyi Ildikó egyetemi tanárral

– Az idei konferencia témája a színház és a média viszonya volt. Miért esett a választás a címben jelzett témára, hatással volt a témaválasztásra valamilyen színházi jelenség?

– Mivel a média egyre inkább megjelenik a színházban – a nagy rendezők munkájában egyre inkább látni lehet ezt, pl. Robert Wilson előadásaiban, illetve hazai román és magyar rendezők munkájában is (itt csak jelzésként említsük meg Tompa Gábor és Bocsárdi László nevét) Bebizonyosodott, hogy manapság ezzel a témával foglalkozni kell, hiszen a művészet és a technika találkozásáról is szó van, általában a művészetet érő kortárs impulzusokról, és ezeknek a jelenségeknek elméleti megfontolásai is vannak.

– Voltak előadások, amelyeket a Színművészeti Egyetemen tartottak, és voltak olyanok, amelyeket a Pálffy-házban. Miért volt szükséges több helyszínen tartani a konferencia előadásait?

– Több helyszínre volt szükség a konferenciához, mivel különböző tagozatok voltak. Volt három színházi szekció, angol, magyar és román nyelven, meg két zeneelméleti szekció román és magyar nyelven. Kézenfekvő volt az angol nyelvű mellett román nyelvű és magyar nyelvű ülésszakokat szervezni az egyetem mindkét épületében. Én egyébként ragaszkodom a Pálffy-házhoz, mert nagyon jó, a beszélgetést segítő terei vannak, olyan terek, ahol nemcsak kinyilatkoztatások születhetnek meg, hanem valódi szakmai beszélgetések.

– Milyen elvárásokkal indítottak az idén, milyen elképzelések voltak a konferenciára nézve, ezekből melyek valósultak meg?

Szakmai konferenciáink célja az, hogy egy-egy bővebb kortárs témát, a színház szempontjából lényeges jelenséget körbejárjunk, és mindenki a maga szakmai beállítódása, illetve sajátos nézőpontja szerint feldolgozza azt. Témánk az idén a média volt, a média helyét vizsgáltuk a színházban, mivel a média eszközei egyre inkább megjelennek minden területen, nemcsak a hivatásos média, a hírközlés területén, hanem a művészetekben is általában. Ez jelentené az érem egyik oldalát, hogy a média hogyan jelenik meg a színházban, a másik oldala meg az, hogy a médiában hogyan jelenik meg a színház, illetve, ahogy volt is erre példa a konferencia előadásai közt, hogy milyen az, amikor a színház egy másik médium környezetében jelenik meg, például egy előadás tévéfelvétel formájában. Tulajdonképpen a cél az volt, hogy ennek a témának mindkét oldalát megvilágítsuk, és ahogy a konferencián is kiderült, ez a két oldal rengeteg megközelítési lehetőséget jelentett, és ezeket nagyvonalakban sikerült körbejárni. Az első szekció angol nyelvű volt, ahol többnyire alapkérdések vetődtek fel a színház médiumával kapcsolatban. Itt egyébként írországi, bukaresti és helybéli előadók szerepeltek – de más szekciókban voltak amerikai, budapesti, debreceni, pécsi, kolozsvári, nagyváradi, temesvári előadók is, akiknek a párbeszédében a konferencia egyik fontos célja valósult meg.

– Milyen ismétlődő karakterisztikus vonások, azaz milyen hasonlóságok voltak a konferencia előadásaiban?

– Hogy milyen hasonlatosságok voltak az előadásokban, azt inkább úgy fogalmaznám át, hogy mennyire kerestek közös utakat, illetve már járt utakon mozogtak. Több előadás volt, ami visszanyúlt a múltba, színháztörténeti előzményeket vizsgált, az avantgárdhoz fordult vissza, illetve több olyan előadás volt, ami a filmességet vizsgálta a színházban. Egyrészt a filmességet, hogy hogyan jelenik meg például Bocsárdi László előadásaiban, másrészt viszont volt olyan előadás, ami a filmben vizsgálta a teatrális vonásokat, például Mundruczó Kornél filmjeiben. Nagyjából ezek voltak azok a vonalak, amelyek kirajzolódtak, illetve a videónak a színházban való használata került elő még témaként. A délelőtti szekció egyik témájaként szerepelt a hús-vér színész és a színész virtuális képének kapcsolata a színházi előadásban.

– Ön mivel foglalkozott az előadásában?

Saját előadásomban egy olyan különleges színházi formanyelvvel foglalkoztam, amely a recycling, azaz az újrahasznosítás folyamatában Bergman Suttogások és sikolyok c. filmjének képeit, helyzeteit használta fel, ültette át színházi közegbe, amely aztán egy nagyon érdekes, szuggesztív, a színházi és ugyanakkor filmes nyelvet eredményezett. Az előadást Andrei Şerban rendezte a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Az efféle képszerűség ma már a színházban is elkerülhetetlen és sokszor nélkülözhetetlen.

– Melyek voltak az Ön számára legérdekesebb előadások?

– Különleges témát hozott Jákfalvi Magdolna, a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora: olyan avantgárd előadásról beszélt, amely a szagok médiumával hatott – Tzara Gázszív című dadaista drámájának 1987-es budapesti színreviteléről van szó, Goda Gábor rendezésében. A színpadon egy fazékban disznófej darabjait főzték, körülötte táncosok szerepeltek – ennek az előadásnak a hivatalos ideológiát parodizáló töltete volt a pártállami rendszerben.

Sándor Orsolya