Magyar Nobel-díjasok

BÉKÉSY GYÖRGY 1899. jún. 3-án született Budapesten. 

A berni egyetemen 1916–1920 között fizikát és kémiát tanult, doktorátusát fizikából Budapesten szerezte 1923-ban. Rövid berlini tartózkodástól eltekintve, ahol Siemens és Halske kutatólaboratóriumában dolgozott, 1923–1941 között a Postakísérleti Állomás mérnöki, majd főmérnöki beosztású kutatója volt, ahol az általa kifejlesztett módszerekkel végezte a hallással kapcsolatos, alapvető fontosságú, különlegesen pontos kísérleteit. 1933-ban a budapesti tudományegyetemen magántanári képesítést nyert, 1939-ben a Kísérleti Természettani Tanszék vezetését, majd 1941-ben mint egyetemi tanár a Gyakorlati Fizikai Intézet vezetését vette át. Az MTA 1939-ben választotta levelező tagjává. 1946-ban szabadságolták, hogy a stockholmi Királyi Karolina Intézetben végezhessen kutatómunkát. 1947 őszén a Harvard Egyetem pszichoakusztikai laboratóriumának meghívására áttelepült az USA-ba, és itt dolgozott 1966-ig mint vezető kutató. Az 1961-es orvosi Nobel-díjat főként azokért a kutatásaiért kapta, amelyeket még Magyarországon folytatott. Sem a stockholmi (1949), sem később a göttingeni egyetem professzori meghívását nem fogadta el, hanem – főleg egészségi okokból – Honoluluba költözött, ahol az egyetem alapítványi tanszékének, az Érzékszervi Kutatólaboratóriumnak lett a professzora. 1969-ben Washingtonban a magyar követségen átadták neki a SOTE díszdoktori oklevelét. Kétszer is tervezte hazalátogatását, de betegsége miatt hosszabb utazásra már képtelen volt. Egyik legnagyobb tudósunk volt. Munkásságát csaknem kizárólag az akusztika területén fejtette ki. Aktívan részt vett a magyar rádióadások megindításában. Eleinte minden akusztikai feladattal foglalkozott, később mindinkább a hallás biofizikai problémái felé fordult, végül – felismerve az érzékszervi mechanizmusok közös sajátságait – a tapintás, a bőrérzékelés, az ízlelés és a szaglás folyamatait is igyekezett tisztázni. 

Kutatásai első, budapesti fázisában a hallás biofizikai problémáit kutatta. Kiindulása az a gondolat volt, hogy mennyivel jobb a fül a meglevő híradástechnikai rendszereknél. A középfül mechanikájának tisztázása után ő volt az első a világon, aki közvetlenül látta, hogy mi történik az alig több mint 1 cm külső méretű csigában. Megfejtette az addig nem ismert „haladó folyadékhullámok” létezésének fizikai okait, és igen sok adatot gyűjtött össze arról, hogy hogyan és mit válaszolnak a fül csigájában elhelyezkedő érzékelő sejtek a fizikai ingerek hatására. A Nobel-díj-bizottság indokolása szerint a kitüntetést „a csigán belüli ingerlés fizikai mechanizmusával kapcsolatos felfedezéseiért” kapta. A második (cambridge-i) folyamatos kísérleti fázis előtt Stockholmban szerkesztette meg önműködő hallásvizsgáló berendezését, amelyet a szakirodalom és az orvosi gyakorlat Békésy-féle audiométer néven ismer. Az új kísérletek elsősorban a csigában végbemenő elektrofiziológiai folyamatok megismerését célozták. A csiga biofizikai folyamatainak kutatása közben az idegvezetéssel is foglalkozni kezdett. Honolului kutatásaiban az agyi értékelés volt a központi kérdés. Az érzékszervi megismerés fontos törvényeként definiálta az idegi gátlások fogalmát, melyeknek jelentősége elsősorban az információk megszűrése és ezáltal az agy tehermentesítése. A közép-amerikai indián kultúrák nemzetközileg elismert szakértője volt. Értékes gyűjteményét a Nobel-alapítványra hagyta. 

1972. június 13-án Honoluluban hunyt el, 73 éves korában.

 

Forrás: Magyar Szabadalmi Hivatal (Magyar életrajzi lexikon)