Londont szerettem volna látni

Bár elmentem és hazajöttem, elmondhatom, hogy láttam, de mégsem láttam azt, amit szerettem volna: a várost, amely talán csak a képzeletemben létezik különös hangulatával, vöröstéglás házaival, az utcára nyíló kapuk sárga rézkilincsével, a márványlépcsőkkel, s az igazi angol hölgyekkel és urakkal…

A Tower

Évek óta kívánkozom Londonba, hogy végigsétáljak a regényekben leírt, a filmekben látott hétköznapi város utcáin. Megcsodáljam a sárgaréz-kopogtatót a vörösesbarna házak ajtaján, ahonnan kilép egy szikár úr szigorú öltönyben, kalappal a fején, egyik kezében aktatáskával, a másikban esernyővel. A házakat, amelyek ablakában muskátlik sorakoznak, s az utcákat, amelyek képéhez hozzátartozik a hangos szóval újságot kínáló rikkancs.

Ezt a képet dédelgetve indultunk el megtekinteni álmaim városát egy meleg hajnalon a marosvásárhelyi repülőtérről az angol metropolis központjában lefoglalt Prince William szálloda felé. Ott, a röptéren jöttem rá, hogy akikkel utazni fogunk, nem a görög vagy a spanyol tengerpartra készülő vásárhelyi nyaralók, hanem egy számomra idegen, színes világ képviselői. Láttunk 30-fokos melegben talpig bőrbe öltözött hölgyet, kinek csizmái térden felül értek, láttunk 10 cm-es talpú és sarkú körömcipőn ingadozó lányt cafatokban lógó farmernadrágban, hatalmas ékszerekkel, a padlón ülő fiatalokat, s lányokat egymás ölében a szabad székek mellett. Próbáltam nem csodálkozni, tudomásul vettem, hogy már úton vagyok és ami körülvesz, az nem az én világom.

Néhány óra múlva szálltunk le a londoni Luton reptéren, mely nem volt sem elegáns, sem szép, látszott rajta, hogy nem ide érkeznek a sokpénzű hölgyek és urak. Hallottam magyar szót is a hátam mögött, két fiatal mesélte egymásnak, hogy pénz hiányában mennek haza, majd a szülők fizetik a visszautat, mert Londonban akarnak élni.

A reptérről bevittek a Victoria állomásig (kb. 50 km), és amikor leszálltunk, egy nagy, idegen városban találtuk magunkat, ahol a fehér emberek többsége – hozzánk hasonlóan – kerekes bőröndöt húzott maga után, a háziak között pedig ritkán lehetett felfedezni egy-egy angolt a sok hindu, arab, japán, kínai és egyéb sötétebb vagy világosabb bőrű, színes etnikum között. Ha nem lettek volna kicsit másak az épületek, és román szó is elhangzik, a szétdobált szemét, a zaj és a siető sokaság láttán azt hihettem volna, hogy Bukarestben vagyok

Csomagjainkat magunk után húzva indultunk el a Hyde parkon keresztül, mely mindenben megfelelt az elképzeléseimnek: hatalmas és tiszta, sok fa, cserje és virág díszíti, széles útjai és terei vannak, s helyenként előbukkan egy-egy mesebeli szobor, néhol egy tó, és sok a pázsit, mely nedves, zöld és valahol állandóan nyírják.

Szálláshelyünk közel volt a parkhoz, egy szélesebb utcában, ahol régi sorházak alkottak egy-egy szállodatömböt, amelyben hindu férfiak fogadtak és dolgoztak. A százeurós szobát, s az árban benne levő szegényes reggelit másképpen képzeltük el, híre-hamva sem volt a hagyományos „ham and eggs”- nek. Mivel nem jóllakni mentünk, ezen is túltettük magunkat és minden reggel elindultunk felfedezni az elképzelt várost. Az itthonról cipelt könyvvel és térképpel felszerelve szerettünk volna minél többet bejárni álmaim városából. Mint kiderült, az épületek a járda alatt kb. 4-5 méterrel kezdődnek, és a kis vasrácsos kerítések nem virágoskerteket választanak el a járdától, hanem föld alatti lakásokat, melyekhez meredek, létraszerű, vaslépcsők vezetnek le az utcáról, s helyenként a járda alá nyíló kamraajtókat is láttunk.

Próbáltunk megtekinteni mindent, amit időnk és pénzünk megengedett, Voltunk a katolikus Westminster katedrálisban, mely csak a múlt században épült, a Szent Pál katedrálisban, mely Európa harmadik legnagyobb temploma volt a század elején. Megcsodáltuk a Westminster Abbey-t, az anglikán királyi székesegyházat, ahova Anglia királyait és királynőit temették a templomhoz épült oldalsó kápolnában levő színes szobrokkal díszített sírokba, s Anglia híres művészeinek, tudósainak, íróinak (Shakespeare, Darwin és sokan mások) a síremlékét is.

A Big Ben nem tűnt olyan magasnak, mint elképzeltem, de a Parlament épülete gyönyörű, a Temze széles, és helyén van az óriáskerék is.

A legérdekesebb és egyben megdöbbentő élménnyel a Kensington palota kapujánál találkoztunk, ahol Diana hercegnőnek címezve most is sok virágot drótoztak fel a kerítésre, színes lapokból kivágott mosolygós fényképeivel, s a hozzá írott versekkel és levelekkel. Mivel a nyolc éve elhunyt hercegnő július elsején született, meglepetésünkre imádói „happy birthday” feliratokkal továbbra is boldog születésnapot kívántak neki. Bár sokat gondolkoztam, mégsem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet Diana boldog születésnapja évekkel a halála után.

Nemigen volt alkalmunk angolokkal megismerkedni, mivel a szállodában csak hinduk dolgoztak, az üzletekben arabok árultak, a vendéglők nagy részét olaszok, kínaiak, japánok működtették.

Bár 5,7 lejért vásároltunk egy fontot, vásárló erejét egy az egyben lehet számítani. Minden megközelítőleg annyi font volt, amennyi itthon lejben, sőt, még több is annál.

Nem sorolom fel az utcákat, épületeket, ahol megfordultunk, s ahova a Londont bemutató útikönyvek irányítanak.

A Towerről Stuart Maria, a szép és büszke királynő megkínzása és lefejezése jutott eszembe, láttuk a kínzóeszközöket, a királyi család ékszereit és itt tudtam meg, hogy Angliának nem egy királyi koronája van, amelyet feltesznek a soros király fejére, hanem külön méretre, csodálatosabbnál csodálatosabb drágakövekkel ékesített hatalmi jeleket gyártanak minden uralkodónak s ezeket a Tower múzeumában állítják ki.

A hídra nem lehetett felmenni, de a falon végigmentünk, ahonnan szép a kilátás, s az ódon épületek mellett feltűnnek az újabb kor hatalmas üvegpalotái.

A híres épületek előtt kirándulók álltak körben vagy sorban, az emeletes piros buszokon ugyancsak ők ültek különböző nyelveken beszélve, százféle öltözetben. A metrón pedig sietősen közlekedett a város lakossága, akiknek több mint fele láthatóan a gyarmatokról származott, és sokan közülük még nem vetették le nemzeti öltözetüket, szokásaikat, kendőjüket és sarujukat sem.

Feltűnt, hogy a követségek előtt nem álltak rendőrök, az utcák tiszták voltak sok zárt privát parkkal, ahova belátni sem lehet a sűrű, buja növényzet miatt.

Egyre inkább rájöttem, hogy nem jól indultam, nem szabad ragaszkodni ahhoz, amit az emberek leírnak, megrajzolnak vagy filmvászonra visznek, mert a múló idővel gyorsan változik körülöttünk a világ. S bár elmentem és hazajöttem, elmondhatom, hogy láttam, de mégsem láttam azt, amit szerettem volna: a várost, amely talán csak a képzeletemben létezik különös hangulatával, vöröstéglás házaival, az utcára nyíló kapuk sárga rézkilincsével, a márványlépcsőkkel, s az igazi angol hölgyekkel és urakkal…

Jung Ildikó