Let’s go West, USA! (12.)

Utazás az amerikai nyugaton

(2024. június 29. – július 23.)

Világvárosok vonzásában: San Francisco (2.)

Mondhatni, hogy San Franciscóban minden utca a kikötőbe vezet, hiszen a várost három oldalról is tenger szegélyezi, ezért ott kötöttünk ki többször is, ellátogatva a szuvenírboltokkal, étterem-különlegességekkel, na meg milliónyi turistával telített halászok rakpartjára (Fisherman’s Wharf), illetve a 39-es mólóhoz (Pier 39). Vacsoránkat egy Applebee’s étteremben fogyasztottuk el, miután kibámultuk magunkat a móló legkedveltebb csücskében, a kaliforniai oroszlánfókák lustálkodóhelyén, ahol majdnem érintésnyire kerültünk a mókás kinézetű, nagy darab állatokhoz. 

A kikötőből remek kilátás nyílik az Alcatraz-szigetre, amelyet a helyiek csak úgy emlegetnek, hogy „a Szikla”. A világ talán leghíresebb börtönszigete számunkra is kiemelt célpont volt, s még szerencse, hogy hónapokkal ezelőtt lefoglaltam a belépőket, mert az érdeklődés nagy, ezrek özönlik el naponta. Már csak az oda- és visszahajózás miatt is megéri a szigetet meglátogatni, mivel a fedélzetről festői panoráma tárul a városra, a Golden Gate-re, illetve az 1939-es világkiállítás helyszínéül kialakított mesterséges szigetre, a Treasure Islandre (Kincses sziget). 

A börtön meglátogatása számunkra azért is volt érdekes, mert korábban több dokumentumfilmet néztünk meg a hírhedt intézménnyel kapcsolatban, és láttuk a Clint Eastwood főszereplésével készült Szökés az Alcatrazból című idegborzoló mozifilmet is, amely az 1962-es furfangos fogolyszökés történetét tárja fel eastwoodosan. A börtön „hőskora” az 1930-as és ’60-as évek közötti időszakra esik, amikor a szuperbiztonságosnak ítélt falak között „nehézsúlyú” fegyencek töltötték büntetésüket, mert előbb-utóbb a gengsztervilág olyan legendái, mint Al Capone is horogra akadtak az állhatatos amerikai igazságszolgáltatás nagyüzemében, és az Alcatrazban „vendégeskedtek”. Láttuk a börtön sétálóját, amely nagyon emlékeztetett a börtönben játszódó amerikai filmek rekreációs udvarára. Úgy éreztem magam, mintha a korábban említett film vagy A remény rabjai című emlékezetes film forgatási helyszínére csöppentem volna, és Tim Robbinsszal, Morgan Freemannel együtt álmodoznék a szabadulásról. Bejártuk a börtön blokkjait, benéztünk a spártai cellákba, azokba a híresekbe is, amelyekből a kanállal kivájt réseken keresztül sikerült megszökniük a leleményes raboknak, miután kezdetleges eszközökkel élethűre eszkábált próbababafejet hagytak az őrök megtévesztésére a takaró alatt. Az egykori börtönélet megannyi érdekességét nézhettük meg, a zuhanyzóktól a hullaházon át az adminisztrációs épületig, de azt talán kevesen tudják, hogy a börtön bezárása után, a ’60-as években különböző törzsekhez tartozó indiánok elfoglalták, kisajátították a szigetet, és különféle jogokat, intézmények létesítését követelték. Ennek az okkupációnak láthattuk az emlékeit, ilyesfajta feliratok voltak piros festékkel felfestve a falra, illetve a víztoronyra: „Üdvözöljük az indiánokat! Indián föld. Egyesült indián tulajdon. Üdvözöljük a békét és a szabadságot! A szabad indián föld otthona.” A foglalás másfél éves időszaka végül kudarcba fulladt, a hely drogtanyává züllött, és még egy tűz is kiütött, aminek a nyomai ma is látszanak. A mozgalom nem érte el eredeti céljait, mégis mérföldkőként tartják számon az amerikai indiánok jogaiért folytatott küzdelemben.

San Francisco utcái és látnivalói számomra felejthetetlenek. A világ egyik leglátogatottabb városa lenyűgözött tisztaságával, rendezettségével, kulturáltságával. De!... A tökéletes karban levő épületek mellett, a makulátlannak tűnő utcákon arcunkba ordított a kétségbeesés is. Az olyan emblematikus helyek, mint például az Alamo tér The Painted Ladies (a festett hölgyek) nevezetű viktoriánus stílusú, hangulatos, színes sorházainak vagy a Union tér előkelő üzleteinek, éttermeinek tőszomszédságában párhuzamos társadalom éli hétköznapjait. Az éppen aktuális utcai kábítószerek pokoli pusztítást végeznek a horogra akadt személyekben, akik között vannak analfabéták, de magasan képzettek is. Mert a szer nem válogat, ugyanolyan vonzó mindenkinek, és jaj annak, aki függővé válik. A gyilkos anyagok nem csupán az egészségét, de az emberi méltóságát is elveszik a használójától, teljesen kivetkőztetik emberi mivoltukból. Amerika egyik legdrágább, leggazdagabb és legélhetőbb városának titulált méregdrága ingatlanjai között üvöltő, vonagló, földön fekvő, az önkívületi állapot különböző stádiumaiban levő – emberi lényhez már csak alig hasonlító – halandók tucatjait lehet látni. Bizarr testhelyzetben, meggörbülve, hétrét görnyedve ácsorognak, vagy éppen láthatatlan ellenséggel hadakoznak, beleordítanak a békés járókelők arcába. Szerhasználattól szétszurkált lila karjukon gennyes sebek, hegesedések éktelenkednek. Nos, ide vezet a korlátlan szabadság, márpedig San Francisco köztudottan a világ egyik legliberálisabb városa. 

Városi sétáink során leereszkedtünk a világ legkanyargósabb utcájának titulált Lombard Streeten, és eljutottunk a Golden Gate parkba is. A város legnagyobb parkja az Egyesült Államok egyik leglátogatottabbja, s minket a New York-i Central Parkra emlékeztetett. A kert egy csodálatos zöldövezete a városnak, amely olyan jeles intézményeknek ad otthont, mint például a De Young képzőművészeti múzeum, vagy a Kaliforniai Tudományos Akadémia, valamint olyan különleges látnivalók is vannak benne, mint például a botanikus kert, a japán kert, a Shakespeare kert, a bölénykarám, sportpályák. Közkertnek azonban mégsem nevezném, mert bosszantó módon látnivalói fizetősek. Felkerestük a nemzeti AIDS-emlékhelyet, amely azoknak állít emléket, akik az 1981-től hivatalosan jegyzett tünetegyüttesben hunytak el. A nyugodt, természeti környezetben hozzátartozók, barátok emlékezhetnek, gyászolhatják szeretteiket, és – miért ne? – a fertőzöttek is imádkozhatnak, reménykedhetnek. A hely ugyanakkor tisztelgés mindazok előtt, akik részt vettek és vesznek az AIDS globális tragédiája elleni küzdelemben. 

A Golden Gate park és az AIDS kapcsán meg kell állnom még egy pillanatra, ugyanis ebben a parkban kezdődött az a modernkori jelentős társadalmi jelenség, amely a „szerelem nyara” néven íródott be a történelembe. 1967 „hosszú, forró nyarán” több mint 100.000 ember, többnyire fiatalok, hippik, beatnikek, egyszóval a kor ellenkultúrájának alakjai gyűltek össze a parkban. Ez a vietnámi háború fellángolásának időszaka is volt, ezért a beatnemzedék háborúellenes tüntetéseivel, önálló véleményével beleszólt a közéletbe, a politikába. De nem csupán háborúellenességükről váltak ismertté, hatásuk jóval nagyobb és messzibbre mutató volt, mivel forrongásaikban gyökereznek a zöldmozgalmak, a polgárjogi harcok, a feminizmus, de a melegek újszerű társadalmi megítélése is. Ez a korszak elhozta az ún. spirituális ébredést, amit különböző tudatmódosító szerekkel pörgethettek csúcsra. Azonban az LSD-generáció pszichedelikus bódulatában kikövetelte magának a szexuális szabadságot is. Márpedig a szabad szerelem életfilozófiája elfogadja a szeretet minden formáját, korlátok nélkül, kukába dobva a korábbi normákat, egyházi tanításokat, urambocsá’ a tízparancsolatot. Nos, a Golden Gate parkban kezdődött e gátak nélküli szabadság hirdetése, megélése. Azon gondolkodtam az AIDS-emlékhelynél, hogy a sors iróniájaként talán ez a szabadosság volt az egyik oka annak, hogy a HIV-vírus az USA-ban és úgy általában a nyugati kultúrában ilyen irtózatos pusztítást tudott okozni? Talán, de ki vagyok én, hogy pálcát törjek azon nemzedék felett, amelynek tagjai a szüleim lehetnének?