Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2011-04-13 07:19:20
Uniós pénzt fialó harsány ötletekkel, színes fesztiválokkal, vidám versenyekkel ünnepeltetik meg mindegyre európaiságunk. Tagállamként ildomos is meg-megmutogatni valamit a sokféleség büszke tudatából, a toleranciatarka köpönyeg alatt azonban szigorúan egyszínű, komor a viselet. Egyesek számára talán jelentéktelennek látszó gesztusokban lepleződik ez le nap mint nap. Marosvásárhely egykori városháza gyönyörű új „ruhát” kapott, de a magyar múlt jelképeit – a magyar királyi korona kőmását, az Árpád-ház, illetve az erdélyi történelmi családok címereit, a hajdani festett üvegablakokat – nem ölthette újra magára. Múzeumi homályban maradnak a letűnt századok nyomai, nehogy kósza turistákon kívül másnak is megakadjon rajtuk a szeme, netán követni próbálja őket. A műemlékvédő országos bizottság gondolta úgy, hogy jobb, ha egyelőre nem szembesülnek az Osztrák-Magyar Monarchia idejére emlékeztető arcokkal, szimbólumokkal a város polgárai. A 90-es években engedély nélkül kihelyezett, magyarellenes szövegeket persze „megbírja” az évszázados épület, pláné, hogy a megye főispánja is ragaszkodik a múltat és jelent egyaránt rútító márványtáblákhoz.
Furcsa, oktalan, „arany(kor)ba” vésett félelem táplálja az efféle megnyilvánulásokat. Negyedszázaddal ezelőtt még nyíltan satírozták be, némították el illetékesék a központi hatalom „tanításaiba” bele nem olvasztható szellemi termékeket, az „érdek nélkül tetsző”, senkit, semmit nem szolgáló, a csak önmagáért, önmaga szépségében létező műalkotás fogalma ismeretlen volt a tömegek előtt. Úgy tűnik, ha látszólagos száműzetésben is, de túlélte a diktatúrát ez a mentalitás. Új erők, szenvedélyek cipelik most is „előre, bátran”. A Soros Alapítvány nemrég végzett felmérése szerint a romániai iskolások nagyon finnyásak, ha a másságról van szó, nem szívesen cseresznyéznének egy tálból – többek között – a nemzeti kisebbségekkel sem, a megkérdezettek egyharmada pedig kimondottan a magyar anyanyelvűekre orrol. Az sem érdektelen, hogy a tolerancia mértéke – igaz, a felmérés szerint „csak” a romákkal szembeni viszonyulásban –, illetve a szülők iskolai végzettsége fordítottan arányos. Mi értelme van hát multikulturalitásról, toleranciáról, az uniós együttlét nagyszerűségéről szól(amoz)ni? Igazán nem sok, legalábbis azoknak nem, akik valósággal lúdbőröznek a mellettük élők múltjától. Számukra a „nagy, közös Európa” sem lehet igazi otthon, inkább csak afféle, minden nemzetgyűlöletre irányuló, gyanút elaltató éjjeli menedék.