Ahol a pokol tűznyelveitől könnyezik az istennő

Hawaii-sziget (Big Island, Nagy-sziget) (2.)

A világ talán legelszigeteltebb, hozzánk képest az egyik legtávolabbi szigetcsoportján, a Csendes-óceán közepén folytattuk felfedezéseinket, nevezetesen a Hawaii-szigetek legnagyobbikán, a névadó Hawaii-szigeten (Big Island, Nagy-sziget).

Reggeliben a keleti parton található Kealakekua-öbölben kezdtük felfedezéseinket, s ha a korábbi fejezetben a szigetek kialakulásának millióéves földtörténetébe pillanthattunk be, akkor ezúttal az emberek, pontosabban az európaiak által írt történelemről kell szót ejtenem, ugyanis a történet minden idők egyik leghíresebb felfedezőjéhez, James Cookhoz kötődik. 

Cook kapitány 1778 januárjában ért partot a Hawaii-szigetcsoport Kauai szigetén, ahol a bennszülöttek istennek képzelték, leborultak előtte. Pár hónapi távollét után visszatért, és a Kealakekua-öbölben kötött ki, ahol becslései szerint több ezer bennszülött élt. S mint ahogy azt ismerjük más újvilági felfedezésekből, a kezdeti felhőtlen viszony egy idő után feszültté vált, míg egy csónaklopás miatti összetűzésben megölték James Cookot, szó szerint feldarabolták, testének nagy részét meg sem találták. Így vált Hawaii európaiak által írt történelmének első lapja Cook élettörténetének legutolsójává.    

A brit világjáró számomra különösen rokonszenves, mivel a Csendes-óceán térségében megtett utazásaim során találkoztam már nevével Új-Zélandon, illetve Ausztráliában, és az is tény, hogy sok más mellett az Antarktisz (Terra Australis Incognita) felfedezésének is egyik jelentős úttörője volt, ezért gondolatban századokat átívelve mélyen át tudtam érezni az egykori – mai szemmel nézve értelmetlen – incidens drámáját, s ha a térbeli utazásom mellett időutazást is tehettem volna, akkor bizonyára megkíséreltem volna a szükségtelen vérontást megakadályozni.

Ez a hely azonban nem csupán Cookra emlékeztet, hanem nyilván a helyi kultúrára is, amely a hagyományos vallási rendszer központja volt, s ahol minden bizonnyal egykor emberáldozatokat is bemutattak Lonónak, a termékenység és a bőség istenének. Egy ideig gyönyörködtünk az öböl kristálytiszta vizében, a kertek orchideáiban, rákollóvirágaiban, majd uzsonnáztunk a közelben bőséggel termő kókuszdiókból, és még az eredetileg Ausztráliában őshonos noni gyümölcsét is megcsócsáltuk. Az utóbbiból készült levet előszeretettel ruházzák fel mindenféle csodás gyógyhatással, és a drogériák egyik sztárkészítményének számít, bár mindezekre jelenleg nincsenek tudományos bizonyítékok.

Történelmi látogatásainkat a sziget legjelentősebb bennszülött történelmi parkjában, a Pu’uhonua o Hōnaunau nemzeti történelmi parkban folytattuk. Az önmagában is szép, tengerparti, pálmás környezetben fekvő területnek a története is érdekes, ugyanis a kunyhók és a fafaragványok között sétálgatva megtudtuk, hogy a hely menedékként szolgált azoknak, akik megszegték az ősi törvényeket. Idáig eljutva lehetőség nyílt a törvényszegőknek arra, hogy feloldozást kérjenek a papoktól. Itt azt is megtudtuk, hogy ősi nyelvükön a „kapu” szó jelentése szent, szentséges, s a „kapu” megszegése súlyos büntetéssel járhat, mivel a rend és az isteni dolgokkal való kapcsolat az ő társadalmukban is alapvető volt. És mégis, volt lehetőség irgalomra. Mennyire egyetemes az ember! Nekünk, keresztyéneknek is egyik ismérvünk, hogy hatalmunkban áll a megbocsátás és annak gyakorlása.

Ha már a régmúltról írok, akkor idekívánkozik a sziget északnyugati partjánál található Puakō Petroglyph Archaeological Preserve nevezetű régészeti lelőhely említése is, ahol több ezer ősi sziklarajz maradt fenn az utókornak. A Kr. után 1200 tájékáról származó, kőbe vésett ábrákat nézegetve a korai őslakók életébe és kulturális szokásaiba tekinthettünk be, bár valódi jelentésüket az archeológusok is találgatják. 

A nyugati parton folytatva felfedezéseinket, egy táblát láttunk, amelyen a „painted church” azaz a festett templom felirat állt. Kigyúlt a lámpa a fejemben, hiszen gondolatban máris Bukovina és Máramaros világhírű templomai jelentek meg, ezért elhatároztuk, hogy ezt a festett templomot nem hagyjuk ki. A jelzéseket követve egy bájos kis templomocskára bukkantunk, amelyet még az útleíró könyvünk sem említett. A hófehér külsejű Szent Benedek-templom kívülről is tetszetős volt, fából készült gótikus jegyeket viselő ékszerdobozra emlékeztetett. A templombelsőbe lépve ámultunk a bibliai jeleneteket ábrázoló festményeken, és Csilla segítségével igyekeztünk felidézni a történeteket. Az úrházát építtető atya autodidakta művészként készítette a freskókat, azzal a szándékkal, hogy sikeresebben taníthassa az akkoriban többnyire írástudatlan helyieket. A buja növényzetű parkban megbúvó templom mennyezetére olyan csillagok voltak pingálva, mint a segesvári református templomban, a páfránylevelek pedig úgy voltak felfestve, mintha azok a tartóoszlopokból nőttek volna ki. Külön egzotikumok voltak a temető sírjainak lávakő domborulatai, de mi mást is várhatnánk el a sziget egyik híres vulkánjának, a napjainkban is bármikor aktívvá váló, 4170 m-es Mauna Loának a lejtőjén?

A magyarul hosszú hegyet jelentő Mauna Loa lávamezőin gurultunk tovább déli irányba, mígnem elértük a sziget és egyben az USA 50. államának legdélebbi pontját. A Ka Laénak vagy másképpen South Pointnak nevezett hely elsősorban a horgászok körében népszerű, akik ősóceánok lakóira emlékeztető kolosszális halakkal hadakoznak. S mivel a sziklaszirtek szédítő magasságokban tornyosulnak a tajtékzó tenger fölé, az adrenalinfüggő sziklaugrókat is messze földről vonzza.

A déli fokot megkerülve, a sziget további érdekességeit faltuk. Utazásunk előtt sokat olvastam a sziget egyik különös strandjáról, ahol a homok egyedülállóan zöldes árnyalatú. Azt is tudtuk, hogy ez a partszakasz nagyon eldugott, nem vezet oda út, és vagy be kell vállalni az oda-vissza félnapos gyalogtúrát a tűző napsütésben, vagy be kell fizetni a feketén (micsoda, még Amerikában is van ilyen?) működő helyi srácoknak, akik a rozoga papucs-Dacia alakú, elnyűhetetlen járgányaikkal elvisznek és visszahoznak. Idő hiányában ez utóbbit választottuk, de ne higgye a kedves olvasó, hogy ez könnyű volt. A néhány kilométerre fekvő partszakaszt az autó rakodóterének vasszegélyén dülöngélve tettük meg. Összevissza imbolyogva a jókora homokdűnéken, kékek-zöldek lettünk, mire megérkeztünk a magas sziklákkal szegélyezett aprócska öbölhöz. A Papakōlea Beach vagy Zöld homokos strand (Green Sand Beach) néven emlegetett tengerpart homokjának a színárnyalata az éretlen olajbogyóra emlékeztet, a homok vasban és magnéziumban gazdag olivinkristályokat tartalmaz. A strandot a világ minden részéből felkeresik, s most már mi is elmondhattuk, hogy megfürödtünk egy olyan ritka homokkal rendelkező strandon, amilyenhez fogható mindössze négy található széles e világon.

S ha már tapicskoltunk zöld homokban, miért ne kerestük volna fel folytatólagosan a sziget legismertebb fekete homokos strandját is. A Punalu’ʻu Beach, vagy Fekete homokos strand néven ismert partszakasz szénfekete színét a vulkanikus bazalt szolgáltatja. Fekete homok azokon a helyeken jön létre, ahol a forró láva találkozik a tengervízzel. Jóval gyakoribb a zöldnél, különlegesebbnél különlegesebbeket láttunk már Új-Zélandon, Tenerifén, Izlandon, Madeirán és Olaszországban is. Ilyen kis területen belül azonban a legtöbbet a Hawaii-szigeteken lehet látni, s a Punalu’ʻu érdekessége az is, hogy kiváló sznorkelezőhely, s a parton előszeretettel sütkéreznek a kedves levesteknősök, amelyekről inkább nem írom le, hogy miért nevezik így őket.

Ha már különleges tengerpartokról mesélek, akkor a zöld és a fekete mellett meg kell említenem egy szintén gyönyörű, fehér homokos strandot is, amelyet utolsó napunkon kerestünk fel. A Kauna’ʻoa (vagy más néven Mauna Kea) Beach valóban maga a földi paradicsom. A The Travel Channel televíziós csatorna minden idők legjobb strandjának választotta. A pálmákkal szegélyezett, finom homokos partjától, türkizkék, langyos vizétől mi is csak szívfájdalommal tudtunk elbúcsúzni. 

Végezetül írnom kell arról, ami igazán egyedivé és egészen kivételessé teszi a sziget meglátogatását, s amiért egy világjárónak érdemes átrepülni a bolygó másik felére. Ne felejtsük el ugyanis, hogy itt található a Kīlauea, a világ egyik legaktívabb vulkánja, amit a Hawaii Vulkánok Nemzeti Parkban lehet megtekinteni, s amiért évente tízezrek utaznak erre a szigetre, hiszen talán nincs még egy olyan pont a világon, ahol ennyire testközelből, kényelmesen és babakocsis biztonságban lehet megcsodálni egy valódi tűzhányót tűzokádás közben. 

Előbb azonban vissza kell kanyarodnom 8 hónappal korábbra, 2024. szeptember 15-ig, ugyanis a híradások ezen a napon számoltak be először arról, hogy a Kīlauea többéves szünet után ismét aktivitást mutatott. Ezt aztán hosszabb szünet követte decemberig, amikor is szenteste előtt egy nappal ismét kitört, és attól kezdve az epizódszerű lávaszökőkutak és lávafolyások 2025-ben is folytatódtak. Mintha csak tudná a vulkán, hogy érkezünk, és hogy mennyire szeretnénk egy igazi vulkánkitörésben részesülni, ezért aztán azért izgultunk áprilisi elutazásunkig, hogy a karácsonykor elindult rendszeres produkcióival tartson ki legalább húsvétig. Lázasan követtem hónapokon keresztül a nemzeti park honlapját, és megelégedéssel tapasztaltam, hogy április elejéig 17-szer lépett működésbe, és többnyire fél vagy egynapos kitörésekkel lepte meg az éppen ott kirándulókat. Ez azt jelentette matematikailag, hogy átlagosan hetente tört ki, vagyis minden esélyünk megvolt arra, hogy az ötnapos ott-tartózkodásunk alatt mi is láthatunk egy produkciót. Csakhogy van itt egy kulcsmondat: azok láthatják csak, akik éppen akkor és ott kirándulnak, amikor kitör. Márpedig a vulkán kiszámíthatatlan. Igaz ugyan, hogy a valószínűség-számítás szerint hetente válik aktívvá, de ez a valóságban azt is jelentheti, hogy egy héten kétszer is kitör, utána pedig hetekig nyugalomban marad. 

Ameddig a szigeten tartózkodtunk, mindennap követtem a honlap tájékoztatásait, és szinte óráról órára pillantottam rá a vulkán webkamerájára, de semmi különös nem történt, csak füstölgött. Negyedik napunk éjjelén álmatlanul forgolódtam ágyamban, s unalmamban elő-elővettem a telefonomat, meglestem a webkamerát. Hajnali 2-kor azt láttam, hogy a füstben valami vörös is izzik. Előbb nem hittem a szememnek, felébresztettem Csillát, hogy nézze meg ő is, vajon nem csak a szemem káprázik? De nem. A föld mélyéből egyre erősebb tűzcsóva szökött a magasba. Elöntött az adrenalin, azonnal kiszöktem az ágyból, mert tudtam, hogy eljött a mi időnk. Ez most nem az alvás ideje, hiszen nem tudhattuk, hogy meddig tart és mikor fog véget érni a kitörés, előkészültünk az utazáshoz, majd felzavartuk a gyerekeket, és hajnalhasadtakor már úton voltunk a sziget másik felében levő Kīlauea-kráterhez. Utunk a sziget közepén magasodó hegyeken keresztül vezetett, ahonnan jól ráláthattunk a vulkán által kibocsátott irgalmatlanul nagy füstre, amely már akkora volt, mint egy atombomba-robbanás gombája. Nem hittünk a szemünknek, úgy éreztük magunkat, mintha egy vulkános katasztrófafilm főszereplő geológusai volnánk, akik nemhogy menekülnek a baj elől, hanem ellenkezőleg, éppen oda tartanak. Csillapíthatatlan kíváncsisággal érkeztünk meg a nemzeti park parkolójához, be sem zártuk az autót, mohón futottunk a kráter pereméhez. Ahogy közeledtünk az irdatlan nagy kürtő szegélyéhez, úgy egyre erősödött valami vészjósló hang, amit egy égig érő cserkésztábortűz sercegéséhez hasonlítanék. Aztán, bepillantva a kilométeres átmérőjű üregbe, a vibráló sustorgás a tábortűz milliószorosára hangosodott, s mi nem tudtunk szóhoz jutni, szemünk percekig a lávaszökőkútra szegeződött. Mielőtt felocsúdtam volna, csak zokogtam, és most is köszönöm Istennek, hogy látnom engedte teremtett világának mérhetetlen tüzét. De nem csak én sírtam. Az égből potyogtak Pelé könnyei. Az ősi hiedelemvilágban Pelé a vulkánok és a tűz istennője, ő teremtette a Hawaii-szigeteket, és nemcsak a könnyeit hullatta, hanem a haját is. Pelé könnyei valójában a robbanás során levegőbe kerülő, majd ott megszilárduló és visszahulló lávadarabkák, a hajcsomókra emlékeztető Pelé haja pedig szintén a lávaszökőkutak által levegőbe röpített és ott vékony üvegszálakká szilárduló lehűlt lávaképződmények.

Ez a valódi Hawaii hamisítatlan arca.