Hétköznapi történet
Rozália néni szünet nélkül bólogatott, mint aki most már mindennel egyet-ért. Amúgy sem volt soha lázadó lélek, de mióta Gergely, a fél évszázada mellé szegődött társ „kilépett” a közös képből, még inkább megszelídült, magába fordult. Olyan volt, mint egy furcsa álomlények által fehérre festett, kicsi gesztenye. Csak fejének folyamatos rezgése árulta el, hogy mégsem annyira kemény az a burok, ami mögé emlékeivel és öregkori kívánságaival elrejtőzött.
– Apa halála óta édesanyánk szemmel láthatóan távolodott tőlem és a nővéremtől. Mindennap egy kicsit messzebb volt – kezdte történetét sportos megjelenésű, filigrán beszélgetőtársam, akiről senki meg nem mondaná, hogy túl van az ötvenen. – Az első hetekben csak a szótlansága tűnt fel, de ezt a nehezen feldolgozható veszteséggel magyaráztuk. Nagyon szépen, sőt, példaértékűen éltek apuval, pedig anya részéről nem is indult olyan könnyen a kapcsolat.
– Mesélt neked erről? – kérdeztem a sóhajtásnyi csendben.
– Ő nem szívesen beszélt magáról, de a húga, a kedvenc nagynéném közös sétáinkon gyakran elemlegette, hogy annak idején „kerítő” szerepet vállalt a szüleim egymásra találásában. Egy többéves szerelmi kapcsolatból gyógyulgatott éppen édesanyám – gyűrűs menyasszony volt, amikor otthagyta a Jávor Pál-os külsejű, szélhámos kedvese –, midőn egy nyár eleji, baráti piknikezésen észrevette őt apukám a Maros-parti fák alatt. Anyu, persze, a lehető legelutasítóbb stílusban vette el apám kedvét az udvarlástól, de az okos kishúga átlátta a helyzetet, azon „melegében” összebarátkozott a folyóparti gavallérral, és utána hónapokon át rendszeresen találkozgatott vele. Mindenki azt hitte, hogy a maga örömére, közben csak az utat egyengette anyukám felé. Aztán, amikor elérkezettnek látta a pillanatot, csónakázni hívta a nővérét és annak ismeretlen rajongóját, majd magukra hagyta a fiatalokat. Itt megszakad a film, mert anyukámat hiába is faggattam volna a további részletekről. De az biztos, hogy idővel nagyon megszerette édesapámat. Igazi lelki társak voltak, ismerték és tiszteletben tartották egymás minden rezdülését, és így a legnagyobb egyetértésben haladtak egymás mellett az életsétányon. Számukra tényleg egy nagy, közös séta volt az az ötven év, minden nehézség, nélkülözés ellenére. Abból ugyanis nekik is kijutott. De ők tudtak mosolyogni azon, hogy harmadik napja is krumplileves és szójafasírt az ebéd, és azt sem bánták, hogy nem telik drága nyaralásra, mint a rokonság felkapaszkodottabb ágán „csimpaszkodó”, orrukat magasan hordó entellektüeleknek. Pedig olvasni, színházba járni a szüleim is szerettek, de nem éreztek késztetést arra, hogy lépten-nyomon fitogtassák a tudásukat. Az én szememben és a nővéremében is ők voltak az igazán sokat tudók, nem pedig a finomkodva beszélő, folyamatosan színházat játszó, távoli családtagok, például az apai nagybácsim, aki úgy tartotta két ujja közt a cigarettát, mintha az élet értelmére mutatna rá az elegáns pöfékelés közben.
– Mi történt édesapáddal? – közelítettem a jelen felé a beszélgetést.
– Infarktus vitte el, egészen váratlanul. Sohasem panaszkodott a szívére, sem semmi másra. Nála csendesebb, elégedettebb embert nem ismerek. A házhoz, ahol édesanyámmal fél évszázadot leéltek, egy kicsi kert is tartozott. Ott találta meg anyu, a meggyfái alatt. Olyan békés volt akkor is, mintha csak leheveredett volna egyet pihenni.
– A veszteség a te életedet is gyökeresen megváltoztatta – szólaltam meg újra a ránk szitáló percek némaságában.
– Mivel a nővéremnek három gyerekről kell gondoskodnia, úgy döntöttünk, hogy egyedülállóként én veszem magamhoz anyut. Eleinte nem akart jönni, szó szerint belekapaszkodott az édesapánkkal közös múlt falaiba, de nem volt más megoldás. Megfordult a fejünkben, hogy fogadjunk mellé valakit, aki szakértő szeretettel figyel rá a nap szinte 24 órájában, hiszen az állapota rohamosan romlott, a kezdeti szótlanság után egészen megszakította a kapcsolatot a külvilággal, és önmagát sem tudta már ellátni. De többszöri próbálkozás után sem találtunk igazán megbízható személyt, és mivel idősotthonba „telepítésről” hallani sem akartunk, egyértelművé vált, hogy hozzám kell költöznie. Nem felejtem el azt a napot, amikor félórán keresztül csalogattuk fel édesanyát a nővéremmel a harmadik emeleti tömbházlakásomba. Félt a lépcsőktől, hozzájuk sem akart érni. De riadalmában sem keltett feltűnést, hangtalanul, reszketve ellenkezett. Nem is tudom, hogy sikerült végül célhoz érnünk. Azóta négy hónap telt el, és még mindig itt van velem. Pontosabban fizikailag érzékelem a jelenlétét, de a lelki, szellemi kapcsolatunkból semmi nem maradt, most már nagy ritkán sem tudja, ki vagyok. Szerencsére így is engedi, hogy megetessem – egy ideje kizárólag pépesített táplálékot tud magához venni –, tisztába is tehetem, és a hozzá hasonló betegségben szenvedőktől eltérően a mosdatástól sem irtózik. A testvérem naponta jön, felvált pár órára, így a munkahelyi teendőket és az egyéb ügyeket is el tudom intézni. A pihenés viszont egyre ismeretlenebb számomra. De ne gondold, hogy megbántam az önként vállalt feladatot. Tudom, hogy a közös időnk anyuval egyre inkább a végéhez közeledik, és ha tehetném, meghosszabbítanám. Viszont látom, hogy elindult egy másféle úton, láthatatlan lépcsőkön halad felfelé, félelem nélkül ismételgetve az igent egy különleges találkozásra.
