Lélektani divatok
Az ifjúság kultusza
Mivel húsvét után írom e sorokat, szeles, de amúgy ragyogó napsütéses időben, óhatatlanul Jézus Krisztus foglalkoztat, akinek különleges személyisége már önmagában is kiemeli, kiemelte egykoron őt a tömegből. Ha korában, az akkori követelmények szerint nem is mindig a többiek fölé, de mindenképp mássá és rendkívülivé, a lényéhez, keresztre feszítéses halálához és feltámadásához kötődő hit pedig természetes módon istenivé tette személyét, természetfeletti jelleggel ruházta fel, és abszolút spirituális hatalmat és képességeket tulajdonított neki. Az, hogy bűneinktől megváltott, nem biztos, hogy annyira jót tett nekünk. Ez az önfeláldozó gesztus lehetővé teszi még a nagyon komoly, erkölcsös, érett egyéneknek is, hogy hagyják lanyhulni a bűntelenségért való igyekezetüket, hisz mindenképp valaki már levette vállunkról a túlvilági bűnhődés terhét. Ami töretlen, az a halál feletti győzelme, mely ezután is, mindig rengeteg reményt ad, amire a húsvéttal együtt járó tavasz csodálatosan ráerősít. Remek érzés, amikor a hit vagy a mítosz sugallata és a természet szemünk előtt kibomló feléledése kéz a kézben bizonygatja, hogy érdemes lenni, hogy van megújulás, és ezért talán feltámadás is, bizonyos értelemben mindenképp. Nem véletlen, hogy a lélek ifjúsága, életünk megújulása jár a fejemben, és szuggerálja, hogy korunk egyik legfurcsább divatjával, az örökifjúságéval, a fiatalság kultuszával foglalkozzak.
Mára közismert tény, hogy már úgy egy-két évtizede a világ szinte csak a fiataloké lett.
A fiatalság mint az erő, a szépség, a gyorsaság, a fejlődési lehetőség megtestesítője, egyben szimbóluma, mindig érték volt, ám ez az eltúlzott, szélsőséges fiatalság-központúság, mely az időskor lenézésével társul, korunk vívmánya. A gyermekek és a fiatalok mindig a jövőt, a haladást jelentették. Ezért kellett, kell őket védeni, minden jóval ellátni, azaz beléjük fektetni időt, energiát, szeretetet, gondoskodást, amit egykoron, felnőve, az idősek tiszteletével, védelmével és támogatásával „szolgáltak meg”. Még emlékezünk azokra az időkre, mikor az idősebb emberek tudását, tapasztalatát, érett gondolkodását tisztelték, véleményüket kikérték, és ha nem is mindig fogadták el, de számoltak vele, és használták valamennyire. A digitális és erőteljesen fogyasztói világunk azonban teljesen felborította ezt a rendet. Az újdonságok és lehetőségek rendszeres, egyben villámgyors megjelenése és terjedése valóban hátrányos helyzetbe hozza még a legjobban alkalmazkodó időseket is, amire a divat még rátesz egy lapáttal.
A fogyasztói társadalom kitalálói és haszonélvezői pedig természetesen az ifjakat célozzák meg, akik eleve a digitális világ foglyai, ha úgy tetszik: fogyasztói, és ezzel, de különben is, leginkább őket lehet fogyasztásra bírni. Majd persze a többieket is, ha azoknak valami olyan célt tűznek ki, amelyet fogyasztással lehet elérni. Ezért kellett a fiatalságot trendivé, valamiféle örök értékké tenni, különösen a külsőségekben megnyilvánuló fiatalságot, mert azt tárgyakkal, tevékenységekkel és szépségápoló szerekkel meg lehet próbálni elérni, és ideig-óráig látszólag meg is lehet őrizni.
Kezdődött azzal, hogy az ötven felettiek lassan nem találtak munkát. Aztán már a negyven felettieket sem nagyon alkalmazták az elérhető munkahelyeken, ha valamiért anélkül maradtak, netán váltani akartak.
A legkényesebb aspektusa azonban a fizikai megjelenés kérdése, a fiatal, vagy legalább fiatalos külső – test, bőr, arc – megőrzésének nemcsak a vágya, hanem a szinte kötelességgé vált vágya lett. Ennek érdekében lehet, kell (!) órákig edzeni, krémeket és mindenféle csodakenceficéket használni, arcot-szájat-nyakat feltölteni, arcot-szájat-szemet festeni, szempillát meghosszabbítani, izmokat gömbölyíteni, feneket feszesre tornázni, lehetőleg személyi edző segítségével. Ám az idő telik, testünk változik, bármit teszünk vele, érte, a kor, a biológiai korunk egyszer úgyis megmutatja valódiságát. Lehet fotókat retusálni – photoshopolni, mai szóval – rengeteg alapozóval ránctalan arcot alkotni, és edzéssel, szaladással, ki tudja mivel, sokáig feszes mellet-feneket kialakítani, de egyszer úgyis megereszkedik a bőr, ellágyul az izom, ráncok jelennek meg az arcon, májfoltok a kézen. Meghajlik a hát, és már inog a láb a tíz centis sarkú cipőben. Nem kellene harcolni ellene. És nem kellene figyelni a kommentelőkre, akik mindezt észreveszik, és szóvá teszik: várjuk meg, mi lesz majd belőlük (is). Felháborítónak tartom, mit hordanak az idős vagy idősödő színésznőkre és modellekre, ha véletlenül lencsevégre kapják őket természetes állapotukban. Leszólják, megszólják, elítélik őket a természetes állapotukért. Elfogadhatatlannak tartják a valóságot, ha az idősekről van szó. Szitokszó lett az öregség. Sőt! Bűnné vált megöregedni természetes módon, és vállalni ezt a helyzetet. Úgy tűnik, legszívesebben elűznék a koros embereket a társadalomból. Végső soron az élethez való jogukat vonják kétségbe. Félelmetes és veszélyes jelenségről beszélünk.
Félelmetes, mert – mint már említettem – a valóságot vonják kétségbe. Valójában tagadják, vagy igyekeznek tagadni azt. Mert ideig-óráig nincs az, amit tagadunk. De azután?!
Félelmetes, mert irreális elvárásokat támaszt ez a trend, és ezzel be- és kitölti az azt követők életét. Aki fiatal akar maradni, gyakorlatilag erre áldozza az idejét, a pénzét, végső soron az életét. De mi lesz, mikor felébred, ráébred a valóságra?
Félelmetes, mert félreállít minden más értéket. A talmit, a külsőt teszi meg mindenek felettinek, a legfontosabbnak. Gyakorlatilag minden más nem is csak másodlagossá, hanem sokadlagossá válik. Ezzel a valódi emberi értékeket szorítja ki az érdeklődési körből, a mindennapokból, a foglalkozásokból, a gondolatokból. Az ember lényegét kérdőjelezi meg. Ezzel válik végtelenül veszélyessé ez a trend. Otthagyja a követőit mindenféle eszköz nélkül, amivel az életüket széppé, tartalmassá tehetnék, miután kiderül, hogy bármit tesznek, nem képesek örökké fiatalok maradni.
A jelenség mást is jelöl: diagnózis értéke van, mondhatnánk szakszerűen. A társadalom összállapotáról mond fontos ítéletet. De erről hadd szóljon Vekerdy Tamás igen ismert és elismert pszichológus, aki a Lélek-jelenlét című könyvének egyik írásában említi:
„Valamikor a hatvanas években az amerikai szociológusok egy csoportja cikkezett arról, hogy a világot, a világban élést szerető, önmagával elégedett társadalom tiszteli az öregeket, megválasztja a vének tanácsát, tanulni akar az öregek tapasztalatából, mert úgy látja, hogy sokat tudnak, és eddig jól csinálták. A hanyatló, pusztulásra ítélt társadalmak viszont – így fenyegetőztek ezek a szociológusok – a fiatalság kultuszában élnek.”
Érdemes ezen elgondolkodni és levonni a megfelelő következtetéseket.
Albert Ildikó klinikai pszichológus
