Lélektánc
2018-10-02 14:37:28
- Nagy Székely Ildikó
Ők egy igazi családdal ajándékoztak meg – kezdi történetét a magyarul tökéletesen beszélő fiatal.
Gorbea Flaviunál udvariasabb húszévessel még sohasem találkoztam. „Tessék parancsolni” – mondja, amikor beszélgetésünk végén elkérem az e-mail-címét, azt megelőzően pedig csaknem egy órán át lesi a kérdéseimet, figyeli gesztusaimat, hogy mindenre minél pontosabb, kielégítőbb választ adhasson. De időnként, amikor kedvenc témákról, élményekről faggatom, tiszta, nyílt tekintetében huncut fény villan, és már nem egy hamar felnőtté érett fiatal, hanem egy kalandokra vágyó, napjait önfeledten megélő gyermek ül velem szemben a kerekes székben.
A Sapientia egyetem tágas előterében találkozunk, ott, ahol a Hifa Románia Egyesület BB Dance – azaz Building Bridges (Építsünk Hidakat) – tánccsoportja szerda délutáni próbáit tartja. Flavi egy éve jár a csoportba, azóta sokat változott, szépült az élete.
– Egyéves koromtól Disznajón élek a nevelőszüleimmel. Ők egy igazi családdal ajándékoztak meg – kezdi történetét a magyarul tökéletesen beszélő fiatal. Szavait a későbbiekben az is igazolja, hogy nevelőanyját mindig „édesanyámként” emlegeti. – A szüleim sokat harcoltak a betegségemmel, ami hároméves koromban jelentkezett. Akkoriban állt le nálam az izomfejlődés, a lábfejem elkezdett befelé fordulni. Évente kétszer kórházi kezelésre szorultam, ez a mai napig így van. De csodálatos gyermekkorom volt. Kilencéves koromig a betegségem ellenére nagyon mozgékony voltam, fociztam, bicikliztem. A 2000-es évek első felében falun még jártak lószekerekkel is az emberek, mi is sokszor felültünk a szekérre a barátaimmal, és kimentünk a mezőre. Sok bolondságot csináltunk, a mai napig szívesen gondolok azokra az időkre. De leginkább a szüleimnek vagyok hálás a szeretetért és a nevelésért, amit tőlük kaptam. Nekik köszönhetem azt is, hogy ha közösségben vagyok, soha nem veszem elő a telefont, mert számomra sokkal fontosabb a személyes kommunikáció.
– Testvéreid vannak? – szóltam közbe.
– Édesanyámék egy nálam egy évvel fiatalabb lányt is magukhoz vettek, akit én a húgomként szeretek. Később egy hét- és egy hároméves kistesóval is megajándékoztak minket. Ők is olyanok nekünk, mint az édestestvéreink.
– Mikor súlyosbodott a betegséged? – kérdeztem.
– Tizenöt éves koromig viszonylag jól tudtam járni, tizenhat évesen azonban már mankóra volt szükségem. Egy évvel később kerültem kerekes székbe. Nehezen szoktam meg az új helyzetet, sokat hisztiztem is az elején. De végül éppen ez vált előnyömre, sokkal barátságosabb, szociálisabb lettem.
– Mi adott erőt?
– Elsősorban a szüleim támogatása és a régi barátaim, akik az új állapotomban is elfogadtak, eljártak hozzám, kimozdítottak a négy fal közül. Később pedig a tánc.
– Hogyan kerültél be a BB Dance kerekes székes tánccsoportba?
– Tavaly októberben a Hifa Románia Egyesületet vezető Simon Jutkáék meghívtak a táborukba, azután hangzott el a kérdés, hogy nem szeretnék-e táncolni a BB Dance-ben. Először édesanyámtól érdeklődtek, és én neki azt mondtam, hogy nincs kedvem az egészhez, de amikor Jutka személyesen is megkérdezett, azt válaszoltam, megpróbálom.
– Milyen volt az első találkozás a csoporttal?
– Nagyon jó – csillant fel Flavi szeme. – Az első próba egészen jól ment, ez annak is köszönhető, hogy a csoportot vezető Somodi Katalin csodálatos tanárnő, ráadásul egy fantasztikusan ügyes partnert kaptam. Szeretem az elegáns viseletet és a klasszikus zenét, így könnyen önmagamra találtam a csoportban. Azóta, úgy érzem, sokat fejlődtem, a tánc kiegészít. A csapat pedig annyira összetartó, mint egy kis család, ez csak fokozza az élményt. Mióta a BB Dance-hez járok, sok mindenkit megismertem, sokkal nyitottabb lettem, sikerült kimozdulnom a komfortzónámból. Már nem félek attól, hogy nem fogadnak el az emberek, így teljesen önmagam lehetek.
– Hogyan jutsz el Disznajóról a próbákra?
– A Hifa busza jön értem és a társaimért, behoznak, és haza is visznek.
– Okozott-e nehézséget a mozdulatok, koreográfiák betanulása?
– Azt hiszem, nagyobb erőfeszítést a partnereink tesznek, akik nincsenek kerekes székben, engem inkább megnyugtatnak, ellazítanak a produkciók.
– Milyen volt az első nyilvános fellépésed?
– Telt ház volt a Nemzeti Színházban, szinte kiugrott a szívem a helyéből az izgalomtól. Persze, azóta is minden alkalommal izgulok egy kicsit.
– Van-e kedvenc táncod?
– A tangót szeretem a leginkább, amit most tanultunk a táncos párommal. Ezzel fogunk fellépni december 20-án, az évzáró előadásunkon. De a keringőt is nagyon szépnek találom.
– A táncon kívül mi az, ami még kitölti az életed?
– Videojátékkal szoktam játszani, úgy gondolom, sokat fejlődtem az utóbbi időben az informatika terén. Szászrégenben van egy nagyon kedves ificsoport, velük is tartom a kapcsolatot. Havonta egyszer egy régi barátom, Roland értem jön, és elvisz abba régeni retrobárba, ahol dolgozik. Emellett kirándulni is el-elmegyek, nemrég például Nagykárolyban voltam egy mozgássérült csoporttal. Nemsokára pedig egy barátomnak köszönhetően a lovaglást is kipróbálom.
Beszélgetésünk végén kérésemre Flavi mosolygó tekintettel sorolta kedvenceit – a Mielőtt megismertelek című filmet, amely egy mozgássérült férfi szerelméről szól, a Vikingek és a Trónok harca című sorozatokat és a folk rock zenét játszó The Luminairs együttest –, majd amikor arról kérdeztem, milyennek látja tíz évvel idősebb önmagát, egy pillanatra elgondolkozott:
– Remélem, jófej leszek – kacagta el magát, aztán komolyabb hangon folytatta:– Nem hiszem, hogy sokat fogok változni, én már megtaláltam önmagam.
Legutoljára azt tudakoltam, van-e valamilyen vágyott úti célja, nagy kívánsága. Bár az együtt töltött órában úgy éreztem, személyisége lényegét, az ösztönös önzetlenséget, kedvességet sikerült megértenem, válasza mégis meglepett:
– Egy nagy motivációs beszédet szeretnék tartani olyan fiataloknak, akik úgy érzik, nincs tovább. Mert van még bőven, mindig van.
