2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Lipics igazi túlélő volt. Egy légtornász elszántságával lendült át már fogszabályzós kiskamaszként minden csalódáson, elutasításon, „nem kérünk belőled”-gesztuson. Ő mindenkiből kért, azokból is, akik a legnyíltabban fejezték ki megvetésüket. Leperegtek róla a sértő gesztusok, olyan hűségesen igyekezett az osztálytársai kedvében járni, mintha vak lenne, vagy süket, esetleg értelmi képességeiben korlátozott. Ezért is hívták Lipicsnek a többiek – hiszen, ha valaki megtűrte a közelében, ahhoz szó szerint „odaragadt”. 

– Amikor édesapám értem jött tanítás után, biztos, hogy akadt valaki, aki odaszólt nekem, hogy megjött a nagytatám – kezdte történetét a negyven év körüli nő, akinek igazi nevét kérésére nem fedem fel. – Hiába mondogattam a többieknek, hogy idős szülők is vannak a világon, és hogy ők is tudnak épp olyan normálisak, sőt vagányak lenni, mint a náluk húsz évvel fiatalabbak. Igaz, az én esetemben ez némi túlzásnak számított, apukámék ugyanis mintha egy irreális, párnákkal bélelt világból szabadultak volna. Még hetedikes koromban sem tudtam lebeszélni őket arról, hogy valamelyikük – többnyire apám – órák után ott várjon rám a tanintézet előtt. Igaz, hogy ötödiktől délután jártunk iskolába, és ősszel meg télen egészen besötétedett, mire hazaindultunk, mégis oktalannak és fullasztónak éreztem ezt a nagy féltést. A rám erőltetett öltözködési stílusról nem is beszélve. Édesanyám kötötte, horgolta nekem nyakra-főre a színes, állat- és virágmintás blúzokat, pulóvereket, a nyolcadik osztályos búcsúztatóra pedig egy térdig érő, kék szövetruhával lepett meg, amit csak azért vettem fel a nagy napra, mert nem akartam őt megbántani. A szüleim valahogy mindig kicsikarták belőlem az együttérző engedelmességet, kiabálás, fenyegetőzés nélkül uralkodtak fölöttem, a halk szomorúság eszközeivel. 

– Középiskolás korodban sem változott a helyzet? – kérdeztem.

– A lázadás ideje számomra még messze volt. Ebben bizonyára az is szerepet játszott, hogy a gimiben sok általános iskolás diáktársaimmal kerültem egy osztályba, és ők továbbra sem tartották sokra a társaságomat. Az újak között azonban akadt egy lány, akivel összebarátkoztunk. Ugyanolyan elesett, önbizalomhiányos tinédzser volt, mint én, kicsit mintha egymás tükörképei lettünk volna. Egy autóbalesetben hunytak el a szülei még kiskorában, az édesapja testvére nevelte. Gyakran meghívott hozzájuk a kicsi egyszobás, összkomfortos házba, amelyhez tágas udvar is tartozott. Remekül éreztem ott magam mindig, még a nagybácsi jelenléte sem feszélyezett. Mi több, lassan rá kellett jönnöm, hogy ennek az őszülő, borostás férfinak a közelsége külön ajándék a számomra. Nagy tudású ember volt, rendkívül olvasott, ugyanakkor vicces, laza. Ha egyetemet végez, biztosan sokra vitte volna. Szívesen mesélt nekünk szépirodalomról, filmélményekről, a világtörténelem kulisszatitkairól. Az ő hatására döntöttem úgy, hogy érettségi után bölcsészeten folytatom a tanulást. Megkértem, hogy segítsen a felkészülésben, és ő tétovázás nélkül beleegyezett. Akkoriban már kimondottan érte jártam abba a házba, sokszor olyankor is, amikor a barátnőm nem volt otthon. Furcsa, ellentmondásokkal teli időszak volt ez az életemben, rengeteget tépelődtem, amíg egy közös tanulás alkalmával, nem sokkal a 18. születésnapom után ki nem buktak belőlem az érzelmek. Arra számítottam, hogy vendéglátóm azonnal hazaküld, de nem ez történt. Odavont az ölébe, és miközben a hajamat simogatta, bevallotta, hogy ő is ugyanúgy érez. Ami azután következett, az csak villanásokban maradt meg a tudatomban. Levegőt is alig kaptam az egész lényemet átjáró boldogságtól, legszívesebben szétkiabáltam volna a világba, de természetesen magamba kellett zárnom. Sok titkos találkozás követte az első együttlétet, közben egyre inkább magamra találtam. A sikertelen felvételi vizsga sem vette el a lendületemet, pedig a kedvesem azután kezdett eltávolodni tőlem. Talán személyes kudarcként élte meg a vonal alatti helyezésemet, de még azon az őszön értésemre adta, hogy nem szeretné folytatni a kapcsolatot. Különösebb magyarázat nélkül tette ki a szűrömet, csak annyit jegyzett meg, hogy egyikünk épülését sem szolgálja ez a viszony. Nem tudom, hogy a harminc évnél nagyobb korkülönbségre vagy egyébre utalt-e, de talán ez nem is fontos. 

– Hogy viselted a szakítást?

– Egy hétig voltam csak magam alatt. Azt hiszem, az addigi életem minden sérelmét kisírtam magamból azokban a napokban. Aztán megráztam magam, munkát vállaltam egy kisboltban, a szabad óráimban pedig újra nekirugaszkodtam a tanulásnak. A következő évben negyediknek jutottam be a kolozsvári egyetem bölcsészkarára. Nem dicsekedtem el az eredménnyel egykori „korrepetitoromnak” és a barátnőmnek sem, akivel közben teljesen elhidegültünk egymástól. Amikor múltbeli történéseimet számba veszem, egyedül ezt sajnálom. De tudom, hogy ennek is így kellett történnie ahhoz, hogy megértsem, tükörképek nélkül, önmagamban is értékes vagyok. 


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató